Ki nem vagy
- kései sirató -
A munka ünnepét követő első munkanapon K. Dezső fölhívta E. Kornélt. A mobilon üzenetrögzítő. K. Dezső káromkodott, letette. Másodszor beleszólt, hogy nagyon sajnálja, hogy lelkiismeret-furdalása van, hogy nem kellett volna így nekiesnie, hogy tőle, K. Dezsőtől biztosan nem ezt várta. És hogy beszéljék meg egy sör mellett. Elköszönt, letette.
A mobiltelefont a rendőrségen hallgatták, le, mert még nem zárták ki az idegenkezűséget. E. Kornélt a munka ünnepét követő első munkanapon találta meg édesanyja, a padlón, térdei összezúzva. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát... (Jn 31,32) Arca összeroncsolva, a felismerhetetlenségig. E. Kornélnál nem találtak pénzt, a lakásban nem volt élelmiszer. A hűtőben egy csupasz olajoshal. Ezért is gyanakodtak idegenkezűségre. Ám (ám!, vicsorodott el K. Dezső) az asztalon két búcsúlevél, az egyik K. Dezsőnek. Nekem. A rendőrség a búcsúleveleket további vizsgálatra lefoglalta, a hullaszállítók E. Kornél testét további vizsgálatra a hullaházba hullaszállították. A lakásban minden bútor elmozdítva (az alsó szomszéd a munka ünnepét megelőző nem munkanap éjszakáján bútortologatást, de nem emberi zajokat hallott), csak az asztal, rajta a búcsúlevelek, a helyén. E. Kornélban gyógyszerek. Beteg volt, rohama volt, sok. Gyógyszert vett be, meg akart halni, rohama volt, gyógyszert vett be, túl sokat, élni akart, arccal ment bútornak, falnak, meg akart halni és küzdött az életéért? Mi történt.
Nekem te ne írj búcsúlevelet, nem tudok válaszolni.
Akkor este együtt voltunk, kocsmában néztünk meccset (Kispest-MTK 1:0). Nem volt jó kedvem, kedvünk, kikaptunk. Nem ittál sokat. A metrón kérdeztem, felhívtad-e. Egy barátunkat, aki tudott valami neked való (könyvtári) munkát. Nem hívtad fel. Dühös lettem, neked estem. Arcodon az első roncsolások. Hogy mégis, hogyan gondolod. Mi itt segíteni akarunk (kin? kik?), te meg. Még annyi erőt se. Meg hogy dolgozni kell. Vegyél Expresszt. És hasonló baromságokat vágtam a fejedhez. Sérülések, zúzódások, sebek. Bántottalak. És hová tűntek körűlem a nők?, kérdezted, pedig körbefogtak egykoron, mondtad az aluljáróban E. Kornél modorában, önmagunk paródiája. Tudod, mi kell a nőknek, pénz, bazdmeg, pénz, aztán bazdmeg, mondtam a magam modorában. Nem vagyok én K. Dezső. Te sem E. Kornél. Ki van írva a nevem, fénykép, ego, publicisztika. Nem publikus. Elmondom hát. Elmondom én, elmondanám. Ez egy másik K., tudod. Beszélek melléd. Az aluljáróban, a Nyugatinál azt is mondtad, hogy majd hagysz valamit. Nekem, meg egy másik barátodnak. Gondoltam, valami tárgy. Könyv. Emlék. Nem tudtam, hogy búcsúlevél. És ha tudtam volna, se mondhattam mást, hogy menj a francba. Nem mondhatsz ilyeneket. Mondtál már.
Te felmentél a villamoshoz, én a Nyugati felé. Máskor, mikor itt, általában itt, elváltunk, integettünk egymásnak. Én a járdán, te a megállóban. A villamosszigeten. Mint a szerelmesek, komolyan, röhej. Most nem integettél. Nézted az aszfaltot. Mit láttál? Nem tudom, akkor esett-e az eső. Arcod a pocsolyában, felismerhetetlen. Rád kiáltottam. Sándor! Felnéztél, de mint aki nagyon mélyről. A pocsolya mélyéből. Mondom most, amikor tudom, hogy halott vagy. Mosolyodtál, intettél. Búcsút, nem tudtam. Te tudtad-e. Bevágódtam egy telefonfülkébe, mert vannak mindenféle fontos dolgok, úgy ám. Mikor kijöttem, nem voltál ott. Oda se néztem. Oda se figyeltem rád. Én voltam a legjobb barátod, te mondád. Én még azt se: a barátom vagy. Rohadjak meg. Téged hamvasztanak. Akkor este, fél tíz után még éltél. Akkor láttalak utoljára. Hazamentél, és. Mi történt. Az idegenkezűséget kizárták. Jól tették. Nem idegen volt, én. Mit tettél. Mit tettem. És mit nem. Költöztem volna hozzád? Nem bírtuk volna magunkat elviselni. "Ahhoz, hogy valakit fel lehessen szabadítani, a másik ember teljes életére lenne szükség. Ténylegesen ilyen nincs. Senkit sem lehet önmagától megmenteni." (Kedves szerződ, Hamvas Béla. Az ő kiemelése.) Te voltál bennem, én voltam benned a másik. K. Dezső és E. Kornél. E pont kukac Kornél. Dögöljek meg. Én élek tovább, így döntöttél, viszlek, cipelhetlek magammal. Ám (megint ez az ám!, vicsorgott és kurzivált K. Dezső) mostantól idegen kezű vagyok. Idegenek a kezeim. És miért mindig (akkor mindig) a fürdőkádban gondolok rád, a fekete csempés, kész koporsó, fürdőkádban, nyáron kidobom, nyáron, mi lesz nyáron, lesz nyár. Akkor is lesz nyár, és szerelem, és slágerrádió a Gildében. Fehér a csempe a fürdőszobában, hihetetlenül fehér volt a bőröd. Csontod nem lesz. Engedem magamra a hideg vizet, fuldoklok, nem menekülök, az eszemben vagy. Rombolhatom le a fürdőkádat, a fürdőszobát, romboljak szét mindent, most öljem meg magam? Megtetted helyettem. Arccal a fekete, dohos, többtonnás, titkos, kibaszott kétajtós nagyszekrénynek. De hát ez is csak egy rossz metafora. Nem vártad meg a májust. Feküdtél (nem is feküdtél, nem éltél) a padlón, nyitva az erkélyajtó, szellő leng, távol, a Hajógyári-szigetről száll zeneszó, ének, mustáros papírtálcán méhecske mászkál, beleragad, ottmarad. Itt holt május elseje. Dől belőled a május. E földön többé sose látlak / ó idő szaga hangaszálak / És várlak téged tudhatod.
´ elpusztult, én pusztulok.
K. Dezső átnézte, amit írt. Ez a nyomorult, émelyítő, nyálas nekrológtegeződés! Az egyes szám második személy! Ki nem vagy, szenteltessék meg a te, jöjjön el a te, legyen meg a te, bocsásd meg a mi. Ha már nem nyomta két percig a delete billentyűt, javított, kurzivált, címet adott. Kiment, köpött, hányt, ivott, hányt. Keretbe kéne foglalni, gyászkeretbe, mintegy, vicsorodott el. Agyában, vécéablakba beleőrült darázs, sláger hangicsált, kiengedte. Nyílhat itt százszínű virág / Más ez a májusi világ / Beh szép lenne otthonra találni / De jó lenne egy régi barát. Valahogy így van.
Föld veled.
