De most nem az asszonyszelídítés vissza-visszaköszönő, rút toposzáról fogok írni, és még csak nem is arról a feminista pedagógiáról, amely a lányok képességeinek jobb kibontakoztatását célozza. Nálunk a feminista tanítási módszer amúgy sem épült be a tanmenetbe, sőt az elmúlt évek tankönyvei inkább visszalépést hoztak – ezért inkább a fiúk otthoni feminista nevelésének szükségessége mellett érvelek, hiszen jobbára ez maradt csak nekünk.
A politika ma Magyarországon a nemi szerepeket és kapcsolatokat megfosztaná minden egyéni elemüktől, és extrém, döntően a reprodukcióra redukált poros tanokat forszíroz. Bevett dolog lett a nők továbbtanulását és az igazságosság iránti elvárásait szidalmazni a párkapcsolati konfliktusok, a válások, az alacsony gyermekszám és a gyenge házasulási kedv okaként. Lépten-nyomon támad a végtelenül tudatlan „genderezés”, a nőket még a parlamentben is alázzák, újra divatba jöttek a szexista beszólások, sokan már a nők munkaerőpiaci szerepét is megkérdőjelezik. Márpedig, ha sem az iskola, sem a társadalom nem kész a változásra, a gyerekek otthoni feminista nevelése lehet az egyetlen kiút a mélyülő szakadékból.
Ám hiába tanulnak, nevelődnek a lányok, nem alakulhat ki igazságos társadalom, ha a fiúk nem találkoznak idejekorán feminista szempontokkal. A lányok döntően férfiközpontú világban nőnek fel, s egy életen át próbálják feldolgozni azokat az ellentmondásokat, amelyeket e világ és saját tapasztalataik között érzékelnek. De mi van, ha nem kizárólag a lányokat készítjük fel arra, hogy igazságosságon alapuló elvárásaik legyenek, hogy figyeljenek másokra – hanem a fiúkat is?
Az igazságosabb, a női tapasztalatot is figyelembe vevő feminista nevelés csodákra lenne képes. A feminista pedagógia nem új keletű dolog, a múltja van vagy ötvenéves; elsősorban Paulo Freirének a múlt század 60-as éveiben megjelenő kritikai pedagógiai megközelítéséhez kötődik, abból fejlődött tovább számos szerző és iskola munkásságán keresztül. Persze az otthoni nevelésnek nem kell feltétlenül tudományos módszertanon alapulnia, a fiúk érzékenyítése, a női szempontok láttatása, értő, türelmes megmagyarázása már önmagában sokat lendítene az ügyön. A feminista otthoni nevelés leszámol a férfiak kiváltságaival, a nemek kölcsönös tiszteletén és az egyenlőség eszméjén alapul. Mivel a társadalom döntően a lányok alkalmazkodását, reprodukciós felelősségvállalását sugallja és várja el, az otthoni feminista nevelés a fiúkat is felkészítené a családon, párkapcsolaton belüli felelősségvállalásra. Mivel a nők világa kevésbé ismert vagy a normától eltérőnek minősített, az otthoni feminista nevelés segítené a fiúkat bevezetni ebbe a világba – s ez számukra később is roppant hasznos lenne, hiszen ez az iskolában jelenleg nem megszerezhető tudás. A szülők, beleértve az anyákat is sokszor nincsenek tudatában annak, hogy viselkedésükkel maguk is reprodukálják az egyenlőtlen, nemi sztereotípiákon alapuló külvilágot, ezért ez a nevelési módszer tudatosságot, átgondoltságot, következetességet igényel. Nemcsak a háztartási munkák egyenlő elosztása, de az érzelmek kölcsönös megértése is fontos szempont lenne.
S végtére is oly egyszerű dolgokból állhat mindez össze. Azt, amikor a fiúk külső mintát követve leszólják vagy semmibe veszik a lányokat, esetleg később, a kamaszkorban erőszakosan közelednek feléjük, ugyanúgy szóvá kell tenni, mint a rossz iskolai érdemjegyet. Ha egy barát megbetegszik, a lányok érdeklődését természetesnek vesszük – de a fiúknál sokszor elmarad a törődő gesztus. Meg kell tehát tanítani őket ezekre a figyelmességekre. Ha a szülők nem tesznek semmit, valójában kettős antifeminista hatás éri a fiúkat. Ha úgy viselkednek, ahogy azt a környezetükben látott diszkriminatív minta sugallja, s ezt szóvá sem teszik a szülők, ne adj’ isten cinkosan együtt is nevetnek „a lányok mind buták” és hasonló kitételekre, akkor csak megerősítik a külső rossz mintákat. De nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy a mesekönyvekből, filmekből, közbeszédből még mindig felemás, a női tapasztalatot kizáró világ rajzolódik ki.
Keveset beszélünk arról, hogy mennyire készíti fel az anya a fiát az emancipált kapcsolatra. Pedig sok tekintetben ez határozza meg a fiú és leendő párja boldogságát, sőt az unokákét is. Az anyai kényeztetés, a fiúk tehermentesítése nemcsak a háztartási munkák, de az érzelmek megtanulása alól roppant káros – még ha ez tűnik is a magától értetődő megoldásnak. Pedig a fiúknak nagy szükségük lenne arra, hogy elmagyarázzák nekik, miért sírnak a lányok, és mi a fán terem az empátia. A legjobb minta a feminista anya, aki e látásmódot nemcsak a lányainak, de a fiainak is át akarja és tudja adni. Vajon hány férfit menthetne meg ez a megközelítés a párkapcsolati boldogtalanságtól, hány leendő menyet az eltiprástól? (Miközben, persze, a feminista otthoni nevelés nem csak az anyák dolga; kívánatos, hogy az apák, nagynénik, nagymamák is részt vegyenek benne.)
Tisztában vagyok vele, hogy az ár ellen úszom a feminista nevelés propagálásával. De mielőtt bárki azt gondolná, hogy a makrancos férfiak megzabolázását, megalázó kipécézését tartom kívánatosnak – a feminista nevelés az egyenlőségre épül, s nem leckéztetéssel, hanem törődéssel, szeretettel, megértéssel operál, a toleranciára és a nemek közötti igazságosságra épül. Az intuitív, érzelmileg elkötelezett, a másik emberre odafigyelő látásmód új világot nyitna meg a fiúk számára. De a várható nyereség nem csak ez lenne, s még nem is pusztán az egyenjogúság – hanem a nők sajátos tudására, tapasztalatára számító, igazságos, szolidáris társadalom is. Soha nem volt nagyobb szükségünk a feminista nevelésre, mint most.
