Nem szerkesztési hiba: a mottó most pont ugyanaz, mint A pragmatizmus dicsérete c. korábbi esszémé (Magyar Narancs, 2017. február 23.) volt, melyben a gyakorlatias politizálás halk dicséretét zengtem. Akkor épp csak sajnálkoztam egy csöppet ama tény fölött, hogy deklarált politikai ideológia nélkül irdatlan nehéz sikerre vinni egy politikai pártot. Most ezt a tételt fejtem ki – ám kérem az olvasót, a politikai ideológia hasznosságát alant részletező soraimat ne következetlenségként, hanem tagolásként fogja fel: jelen cikk a múltkori párdarabja.
Mi is a politikai ideológia? Ha a kifejezés etimológiájából indulunk ki, összefüggő, gondolatilag igényesen, „tudományosan” megalapozott (-lógia) nézetek és eszmék (ideo-) összessége, amelyek politikai célkitűzéseket támasztanak alá. Az ilyen nézetrendszer hidat ver a megértés és a közös cselekvés közé. Például: ha az állam a kizsákmányoló osztályuralom eszköze, az elnyomottaknak kell átvenni felette az uralmat. Vagy: ha az állam minden rossz okozója, le kell rombolni. Ha az egyén szabadsága a fő cél, azt kell garantálni tűzön-vízen át. Ha a vallásom világosan megmondja, milyen a jó társadalom (például azt, hogy az abortuszra is vonatkozik a „ne ölj!” parancsolat), akkor azt kell megvalósítani.
A részvételre a politikában a becsvágyon, a hatalomvágyon és a bírvágyon, netán polgártársaink általános, kiérlelt gondolatok által meg nem határozott módon esedékes boldogításának vágya mellett leginkább a politikai ideológiák ösztönözhetik az embereket. A vele azonosuló politikusnak a politikai ideológia ad mind célt, mind motivációt. Persze nem kell eleve pálcát törni azon személy fölött sem, akit nem az ideológia, hanem a színtiszta személyi ambíciók vagy a státusszal megszerezhető anyagi javak vonzanak a politikába. Ahogy hős katonák, impresszív publikációs listájú egyetemi tanárok vagy zseniális terméket piacra vivő üzletemberek között, úgy politikusok között is akadhat olyan, akit csak az előrehaladás vagy a dicsőség opportunista vágya mozgat, mégis sikeresen szolgálja a közt. De ha a pártelnökség a választókerületi képviselőjelöltek között válogat, két párttag közül mindenképp érdemes a párt ideológiáját (már ha van neki) őszintén vallót jelölniük az elvtelenebb riválisával szemben. Még akkor is, ha maga a pártelnökség csupa pragmatikus Machiavelliből áll.
Vajon miért?
Mert amíg a párt tetteiben követi azt az irányt, amelyet az ideológia diktál, az őszinte liberálisnak, szociáldemokratának, nacionalistának, kommunistának nem nagyon kell a körmére nézni, hogy nem lop-e, vagy nem hagyja-e cserben egy vonzó stallumért a pártot, hiszen az ideológia hajtja, nem a pénz vagy a hírnév vágya. De ideológiára a pártnak nem csak efféle humánerőforrás-gazdálkodási okokból van szüksége. Hanem azért is, hogy úgy tagjai, mint szavazói számára világossá tegye, merre van az előre, mit fog képviselni, mit tesz majd, ha hatalomra kerül. Persze a hatalom birtokában egyik párt sem lesz 100 százalékosan elvszerű: néha szociáldemokrata pártok is rákényszerülnek, hogy csökkentsék a szociális segélyt, és kereszténydemokrata pártok is arra, hogy ne állják el az egyneműek házasságához vezető utat. De tudják, hogy az ilyesfajta engedmények politikailag rendkívül költségesek, s mert ellentétesek ideológiájukkal, azokat nagyon erős érvekkel kell megindokolniuk. Az ideológia ily módon mindig erős támpont a választópolgár számára; az ideológiai értelemben elkötelezett pártra leadott szavazat még mindig kevésbé biankó csekk, mint ha az illető szerveződés csak annyit ígér, hogy alapos döntés-előkészítés után igyekszik majd jó intézkedéseket foganatosítani.
S végül a pártnak a mozgósítás sikeréhez is szüksége van ideológiára. A képviseleti demokrácia egyszerű politikatudományi modelljeiben mindnyájan arra a pártra szavazunk, amelynek platformja legközelebb van saját véleményünkhöz: a legkisebb rosszra. A kicsit körültekintőbb megközelítés már számol azzal is, hogy ha egyik párt sem lelkesíti kellőképpen a szavazót, az egyszerűen otthon marad a választás napján. A még realisztikusabb modellek viszont azt sem hagyják figyelmen kívül, hogy a szavazatok számát pénzen vett propagandával és az idejüket áldozó aktivisták aprólékos élőmunkájával is lehet növelni. Ezek sikeressége nemcsak az ügyes helyezkedésen, hanem sokaknak (és persze lehetőleg a relatíve gazdagoknak) a párttal való intenzív érzelmi azonosulásán is múlik.
És ezt mutatja a valóság is. A többieknél kicsit kevésbé taszító programmal el lehet jutni valamekkora szavazatszámig, de ha a pártnak nem sikerül aktivisták és támogatók ezreit, tízezreit meggyőzni arról, hogy a párt győzelme kifejezetten jó lesz (nekik maguknak, az egész településnek, az országnak, a világnak), annyira jó, hogy a párt megérdemli a bankátutalást vagy az egész napos kopogtatást, standolást, plakátragasztást, akkor nehéz kiharcolni a választási győzelmet. Ezt az intenzív támogatást pedig politikai ideológiai azonosulás híján csak az egyéni és csoportos kedvezmények partikuláris, könnyen korrupcióba hajló ígérete tudja előcsalogatni.
Vannak persze nem ideologikus politikai pártok is. Például a centrista formációk, melyek ideológiája az arany középszerben merül ki, vagy azok, amelyek egyes ügyek vagy jól definiált csoportok (például nemzeti kisebbségek) képviseletére esküsznek fel. Vagy éppen azok, amelyek különféle társadalmi csoportok szószólóiként fellépő politikai tömörülések furcsa, hoci-nesze szövetségeként foghatók fel. Ilyen volt például a 20. század közepén az amerikai Demokrata Párt, amely akkoriban egyszerre reprezentálta a feketéket durván elnyomó déli fehér elitet, az északi államok szervezett munkásait és a katolikusokat. De van olyan párt is, amely több markáns, egymással gondolatilag nehezen összeegyeztethető ideológiát képviselő politikusok viszonylag tartós szövetségének tekinthető: ma biztosan ilyen a libertariánusokat, keresztény fundamentalistákat és a nacionalista-militarista konzervatívokat is lelkes támogatói között tudó amerikai Republikánus Párt, és – jóindulattal – talán valami ilyesmi volt a térségünk utódpártjai között páratlanul sikeres, 1990 és 2010 között 12 évig a hatalomban egyensúlyozó MSZP is.
Lehet-e pártnak ideológia nélkül is sikeresen politizálnia? Lehet. És könnyebb-e, vagy nehezebb? Sokkal, sokkal nehezebb.
