Az is hamar kiderült, hogy Andreas Lubitz pszichés problémákkal küzdött, pánikbetegséggel és depresszióval, amin valószínűleg csak tovább rontott az, hogy egy autóbaleset miatt a látásával is bajok voltak – ő legalábbis így érezte. Azt, hogy mi játszódhatott le a fejében közvetlenül a baleset előtt, sosem tudjuk meg, miként azt sem, hogy tragikus döntésében milyen szerepük volt az antidepresszáns szereknek, mennyi a látásproblémának és mennyi magának a depressziónak. Meglehet, elhatározása abból a végső elkeseredésből és haragból származott, hogy gyermekkori álma és munkahelye végérvényesen oda, ha az orvosi alkalmatlanságát bizonyító papír tartalma kitudódik. De bármennyire elkeseredett is volt, zavaros gondolatmenete, beszűkült helyzetértékelésre vezető preszuicidális szindrómája nem került volna ennyi emberéletbe, ha nincs a végzetes ajtózár. A gép kapitánya megakadályozhatta volna a végzetes süllyedést, ha Lubitz nem zárja ki őt a pilótafülkéből.
A pilótafülke belülről történő hermetikus lezárásának lehetősége a 2001. szeptember
11-e után bevezetett biztonsági intézkedések egyike. Kiagyalói előtt az utasok között rejtőző, a gép irányítását átvenni szándékozó terrorista képe lebegett – de mi történik azon jóval valószínűbb esetekben, ha elájul a pilóta, vagy hirtelen látásromlása lesz, stroke-ot, szívinfarktust kap, elalszik, vagy más okból veszíti el az uralmat a gép felett? Utólag felfoghatatlan, hogyan lehetett egyetlen ember kezében annyi más sorsa. A reptéren az utasok holmiját tüzetesen átvizsgálják, gyógyszereiket, kozmetikumaikat vagy elkobozzák, vagy műanyag tasakokba tetetik, néha sztriptízre kényszerítik őket. Nem vitás, az emberi élet biztonsága sokkal fontosabb, mint a fintorgás e kényelmetlenségek miatt. De a fémdetektor jelzése után, még ha csak egy cipő vagy egy óra is a ludas, a nők mellét is megtapogatják – mintha a melltartókapocs lenne a fő ellenség. De akkor is megteszik ezt, ha nincs melltartó – a legkisebb jelre is intim motozást végeznek. Amikor ezt valaki először tapasztalja, hányingere támad, a rutinos utazó pedig olyan, a saját testét elidegenítő magatartást vesz fel, ami talán a prostituáltak munkájának elviselhetővé tételéhez hasonlatos. Például igyekszünk lélekben nem ott lenni, és valami teljesen másra gondolni. Ami nem is olyan könnyű, ha valakinek tucatnyi ember szeme láttára húzzák fel a pólóját. A testi átvilágítás, a body scan talán még ennél is megalázóbb. Az így készült képen a ruha nélküli test látszik – az elkapott rablóéhoz hasonlatos pózban, magasba tartott kézzel, széttárt lábbal.
Naponta sok százezer ember adja fel testi intimitását a biztonságos repülés érdekében – és úgy vélnénk, ha velünk mindezt megteszik, akkor a pilóták még komolyabb ellenőrzésen mennek keresztül, egészségügyi alkalmasságukhoz pedig nem férhet kétség. A legbelsőbb gondolatokat azonban a legjobb pszichiáter, a legjobb képalkotó módszer sem tudja detektálni. Az is nyilvánvaló, hogy ha a legkisebb problémát is jelenteni kellene, a pilóták egyáltalán nem mernének orvoshoz fordulni. És az orvosi titoktartás őket is megilleti – betegségük okát tehát nem kell nyilvánosságra hozni, mással közölni. Ám az orvosi titoktartás nem jelent felhatalmazást arra, hogy a munkaalkalmassági vizsgálat végeredményét eltitkolják a repülésbiztonsági szolgálat előtt, hiszen ez alapvető biztonsági szempont.
A pszichiáterek orvosi titoktartásának határait számos jogeset feszegeti. Az egyik leghíresebb a Tarasoff v. Regents of University of California eset. Ebben az 1976-os perben a bíróság megállapította: amikor a terapeuta vizsgálat alapján úgy véli, hogy páciense veszélyt jelenthet másokra, minden ésszerű eszközzel meg kell óvni a lehetséges áldozatokat a veszélytől. 2006-ban hasonló döntést hozott a kanadai legfelsőbb bíróság is az Ahmed v. Stefaniu ügyben, bár itt egy kórházból elbocsátott beteg ötven nappal a kórházból távozása után követett el gyilkosságot. A legtöbb ilyen ítélet attól is függ, hogy vajon azonosíthatók-e a potenciális áldozatok, lehet-e őket figyelmeztetni előre. A kanadai Wenden v. Trickha esetben például egy beteg lopott autóval száguldozva okozott súlyos balesetet – ám a potenciális áldozatokat nem lehetett előre figyelmeztetni, állapította meg a bíróság. A pszichiáter figyelmeztetési kötelezettsége veszélyeztető magatartás esetén értelmezhető leginkább. A depresszió teljesen más képet mutat – itt inkább az önveszélyeztetés a jellemző. Ám a veszélyeztetés nyilvánvalóan másképp ítélendő meg olyasvalaki esetében, aki foglalkozása gyakorlása közben emberek életét képes elvenni.
A szakemberek szerint nehezen magyarázható pusztán az öngyilkossági szándékkal és a depresszióval, hogy valaki tudatosan kioltsa 149 ember életét. S a cél nem is lehet a depresszióval küszködő emberek megbélyegzése. De a munkaalkalmassági vizsgálat esetén az orvosi titoktartás hatóköre korlátozott kell hogy legyen. Az eset legnagyobb tanulsága pedig az, hogy nem bízható egyetlen emberre száz vagy több száz embertársának élete; még tíz percre, még egy percre sem. Eddig a biztonsági intézkedések leginkább a földre, körömreszelőkre és szájvizekre koncentráltak, miközben az égben Lubitz, a pilóta simán magára zárhatta az ajtót, s megannyi levetkőztetett, átvilágított utas „biztonságát” semmisíthette meg. Azt kell megakadályozni, hogy a pilóta az egek urává válhasson.
