A bioetikában már megszokhattuk, hogy néha a kifejezések maguk is értékítéletről árulkodnak. Míg a génmanipuláció felelőtlen, rosszindulatú beavatkozást sugall, a génterápia hasznos, gyógyító célra utal – de vajon mit kezdjünk az első hallásra stilizálási műveletnek hangzó, valójában komoly genetikai változásokat célzó génszerkesztés kifejezéssel? A szó – szemben a génállományba belepiszkáló tudós képével – értő, sőt a természet felett álló szerkesztő képzetét kelti, aki kiszűri a stilisztikai hibákat és átfésüli, olvashatóbbá teszi a szöveget. Ez a modell rossz fogalmazásnak, azaz programozási hibának tekinti a természetes szelekció épp aktuális eredményét. Egy olyan fázisba avatkozik bele, amit eddig adottnak vettünk, és ezzel ismét a természetest és a mesterségestől elválasztó határvonalat helyezi odébb. Ha a kritikusok eddig az Istent játszó tudós képével riogattak, most Isten szöveggondozóját láthatják meg a kiigazító génszerkesztési beavatkozások ígéretében.
Nemrégiben a kantoni Szun Jat-szen Egyetem tudósai olyan kísérletet hajtottak végre, amelyben a béta-thalasszémiáért felelős gént módosították 86 emberi embrióban. (A béta-thalasszémia örökletes vérképző szervi betegség, a vérszegénység egyik típusa.) A kísérlet nem volt meggyőző, nemcsak azért, mert mindössze 28 esetben sikerült elérni a kívánt eredményt, de azért sem, mert a „génszerkesztők” a kívánt módosításon felül más mutációkat is okoztak. Ezek után érthető, hogy a kísérlet bejelentését világszerte inkább felháborodás, mint lelkesedés fogadta. Érdekesség azonban, hogy magát az eljárást génszerkesztésnek titulálták nemcsak a sajtóban, de a tudományos cikkekben is. Ez a génmanipulációhoz képest kétségtelenül barátságosabb kifejezés, de a kínai kísérlet alacsony hatásfoka miatt máris többen moratóriumot hirdetnének a hasonló kísérletezésre – akárcsak korábban a klónozás esetében. Igaz, a most alkalmazott technika még nem elég jó, és már csak ezért sem lehet szó nagyobb mintán való megismétléséről.
De tegyük fel, hogy a sikertelen kísérlet elemzéséből majd kirajzolódik egy jóval eredményesebb génszerkesztési modell, amely nem okoz szándékon túli mutációkat sem. Ha az élet védelmére, a diszkrimináció tilalmára vagy akár a reprodukciós jogok biztosítására gondolunk, akkor számos beültetéstől megfosztott embrió életesélyei növekednének meg ily módon. Azoknak, akiknek azért nem lehet gyermekük, mert a gyermek biztosan thalasszémiás lenne, komoly segítség lehet ez a génszerkesztési eljárás. A betegség gyakori előfordulása miatt Cipruson, Iránban, Szaúd-Arábiában, Pakisztánban házasság előtt kötelező genetikai vizsgálaton kell megjelenni a pároknak, hogy kiszűrjék, vajon mindketten hordozói-e a génhibának. Ha igen, úgy előre tudható, hogy utódaik súlyos betegen születnek meg. Számos esetben előfordult, hogy a házasság a vizsgálat eredménye miatt maradt el. Ha a génszerkesztési eljárás valaha biztonsággal alkalmazható lesz, úgy olyan pároknak is lehet majd gyermekük, akiknek eddig csupán párcserét, gyermektelenséget vagy mások által adományozott ivarsejttel végzett reprodukciót javasoltak.
De egy ilyen költséges és bonyolult kezelés vajon mennyiben tekinthető reprodukciós eljárásnak? Szabad-e a kutatási és egészségügyi ráfordításokat a születési esélyek növelésére szánni, arra, hogy egészséges megszületést biztosítsanak olyan embriók számára is, akiknek erre eddig esélyük sem volt? S még ennél is fontosabb az alapvető kérdés: vajon milyen mélységig hatolhat a biotechnológia az emberi reprodukció területére? Tudvalevő, hogy a mesterséges reprodukciós beavatkozások óriási embrióveszteségekkel működnek. A szelekció mindennapos, miként az embriók elvesztése is. Az embriók beültetés előtti vizsgálata során eddig csupán annak a lehetősége vetődött fel, hogy csak az egészségesnek ítélt embriókat ültessék vissza; a petesejtek vizsgálatával, válogatásával pedig a lombikbébi-beavatkozások sikerességi arányát lehet növelni. Innen nézve felfogható terápiás szándékú beavatkozásnak is az embriók anyaméhbe való beültetése előtt végzett génszerkesztés. De helyes-e, ha páciens lesz az embrió, és vajon ki dönti el majd a sorsát?
Ahhoz, hogy erről valaha is értelmesen beszélhessünk, sokkal többet kéne tudnunk a genetikáról, a gének egymás közötti kölcsönhatásairól, a mutációk kialakulásáról. Hiszen itt valamiféle homunculus keletkezik, aki részben természetes módon, de testen kívül létrejött embrió, részben mesterségesen előállított – módosított – emberi lény. A génszerkesztés kifejezés azt a szándékot vetíti előre, hogy etikai problémákról legfeljebb az orvosi technológia, s ne az eljárás eredményének tekintetében legyen szó. Elvégre ha csak magát az eljárást vizsgáljuk, az más, mintha a beavatkozás egészére és kimenetelére fókuszálunk. De az vajon miképp kerülhető el, hogy a szerkesztés esetleg újabb veszélyes mutációt hozzon létre? S nem vezet-e ez az emberi reprodukció már amúgy is túlzott technológiai befolyásolásának további növekedéséhez?
Az eljárás mégis távlatokat nyithat mind
a reprodukciós medicina, mind az etika számára – hisz életesélyt ad egy új csoport számára, a kiszűrt, vizsgálaton fennakadt s a beültetésből kirekesztett embriók számára. De fontos eleme a génszerkesztésnek az is, hogy örökíthető tulajdonságokat változtat meg – tehát nem csupán az embriót kezeli, hanem az embrió felcseperedése esetén az ő leszármazottait is. Ha az eljárás sikeres és teljesen biztonságos lesz, a génszerkesztéssel nemzedékek félelme válik kiküszöbölhetővé. Ám ha a legcsekélyebb kétely is felmerül, hogy esetleg kárt okozunk a beavatkozással, akkor nemcsak a „megszerkesztett” DNS-ű embrió szenvedi el a kárt, de az előnytelen változást is továbbörökítheti – hisz magába az örökítés folyamatába is „beleszerkesztettünk”.
