Az ötvenhatos forradalom 65. évfordulója. A rendszerváltásig persze ellenforradalomnak kellett nevezni. Nem tudom, Szókratész, te hol hallottál először a hatvanöt éve itt történtekről. Persze nehéz egyértelmű képet alkotni róluk, s talán nem is szükséges. De a mai hivatalos emlékezetpolitika nevetséges. Csak a hatalmon lévők emlékeznek jól, mindenki más hamisít – állítják. Így aztán nehéz együtt ünnepelni. Hadd mesélem hát el neked, miként éltem át én azt a tíz napot, mert bizony mindössze tíz napról van szó; tíz nap után a szovjetek tankjai leverték a forradalmat, s hatalomra segítették Kádár Jánost. Kádár papa nem volt ám mindig olyan békés és jóindulatú, mint ahogy sokak emlékezetében ma él. Hadd mondjam ki: tömeggyilkos volt. Hogy aztán néhány év után nekifogott az emberek számára elfogadhatóvá tenni a kommunizmust, az igaz. De ez már más lapra tartozik. Nem először történt a legújabb kori magyar történelemben, hogy mozgalmak vérbe fojtói a nép szeretett édesapjává tornázták fel magukat. De a magam élményeiről akartam beszélni. Igen, a magam élményeiről, nem pedig arról, hogy miként látom ma a forradalmat és a vérbe fojtását.
Tudod-e, Szókratész, hogy a háború után magam is szimpatizáltam a kommunista eszmékkel, amin nem csodálkozom; és a legkevésbé sem szégyellem a dolgot. Amikor felszabadultunk – én ragaszkodom hozzá, hogy így nevezzem az eseményt; hiszen ez akkor is felszabadulás volt az én számomra, ha az ország lakosságának többsége egyszerűen azt látta, hogy az egyik megszálló hatalmat egy másik váltotta fel. Nem tudom, mennyire ismered a nézeteimet, Szókratész: én igyekszem nem csak a magam igazságát keresni. Tudom, hogy a dolgokat lehet innen is, onnan is látni, s azt is tudom, hogy az álláspontokat nem mindig lehet egymással kibékíteni. Tízéves zsidó gyerek voltam, amikor a nyilasok uralta…
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
