Váradi Balázs

Csak semmi politika!

Az előválasztás tanulságai

Egotrip

Milyen hatása lehet a jó száz helyi jelöltet és Márki-Zayt pajzsra emelő előválasztásnak az áprilisi eredményre?

Most, hogy az ellenzéki előválasztás által a lelkekben felkorbácsolt hullámok (Fidesz-bérenc! hazudós populista! hazaáruló! narcisztikus!) talán már elültek, de még mielőtt a minden eddiginél keményebb Fidesz–ellenzék meccs elindulna, vessünk számot: milyen hatása lehet a jó száz helyi jelöltet és Márki-Zayt pajzsra emelő előválasztásnak az áprilisi eredményre?

Magyarországon az országos előválasztás kényszer szülte, rendszeridegen innovációnak tűnhet – és valóban, egész Európában ritka, mint a fehér holló (leginkább Franciaországban kísérletezgetnek vele). Ám magáról az intézményről, működéséről, hatásairól sokat tudunk, hála az Egyesült Államoknak, ahol több mint egy évszázada dívik.

Az alapító atyák még megvetéssel és aggodalommal írtak a „pártoskodásról”, mint a jó kormányzásra és magára a népuralomra leselkedő veszélyről. Ám a függetlenné váló Amerikában is hamar megjelentek a politikai pártok – mint mindenütt, ahol létrejött a képviseleti demokrácia intézményrendszere. Ráadásul hamar világos lett az is, hogy Angliához hasonlóan Amerikában is csak két nagy politikai pártnak lesz esélye tartósan talpon maradni. Hiszen ez történik mindenhol, ahol a parlamentarizmus westminsteri modellje dívik, azaz a képviselőket nem listán, arányos rendszerben választják, hanem az állományt az egyéni választókerületek nyerteseivel töltik fel. Hiába volt a földrésznyi ország politikailag hihetetlenül színes és megosztott, az a lehetőség, hogy minden épkézláb jelölt komolyan vehető pártot alapít magának, ebben a választási rendszerben nem reális. A csaták egy részét tehát a pártokon belül kell megvívni.

Hogyan választották ki a pártok az ideológiájukhoz valamennyire passzoló, de főleg a győzelemre esélyes helyi kongresszusi jelöltjeiket, és főként az elnökjelöltjüket?

Az Egyesült Államok az ország történetének első bő száz évében ugyanúgy működött, mint más képviseleti demokráciák. A képviselő-testületi jelöltek személyéről a pártok vezetése és aktív tagsága jutott valamiféle egyezségre – az előbbit a párt már pozícióba került politikusai, sok párttag szavazatát a zsebükben tudó helyi politikai kiskirályok és befolyásos támogató szervezetek adták. Az elnökjelölt személyéről pedig az országos pártkongresszus (convention) döntött, melyet viharos, de gyakran zárt ajtók mögötti alkuk előztek meg, s melyet a helyi delegáltak és az országos potentátok tartottak ellenőrzésük alatt.

Mindezt a nagy pártok a 20. század elején, a korrupció nélküli világban és a közvetlenebb demokráciában hívő progresszív éra reformjai változtatták meg. Azóta szinte minden tagállamban előválasztáson dől el, ki lesz az ottaniak szerint a párt elnökjelöltje (még ha más és más szabályok szerint is: hol csak a szimpatizánsok szavazhatnak, hol minden érdeklődő), s az országos konvencióra nagyjából lakosságarányosan delegált tagállami küldöttek a helyi eredmények függvényében kapnak (legalábbis az első szavazáson) kötött mandátumot.

Mivel a tagállami előválasztások nem egyszerre zajlanak, a pártjuk elnökjelöltségéért induló politikusoknak több hónapos, kemény vitákkal járó és súlyos pénzeket felemésztő, elsősorban a párt tagjait és szimpatizánsait mozgósító kampányban kell megküzdeniük egymással.

Vajon mik e folyamat előnyei és hátrányai a párt győzelmi esélyeinek szempontjából?

Lássuk először, hogy miért jó az előválasztás.

Lehetővé teszi, hogy a párt megismertesse a majdani jelöltet az országgal.

Mozgósítja a párt híveit: az előválasztási tét nagyságának és a közpolitikai teendők sürgősségének érzete – és persze az ellenpárt gyűlölete – idejekorán hatalmába keríti az aktivistákat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.