Most, hogy az ellenzéki előválasztás által a lelkekben felkorbácsolt hullámok (Fidesz-bérenc! hazudós populista! hazaáruló! narcisztikus!) talán már elültek, de még mielőtt a minden eddiginél keményebb Fidesz–ellenzék meccs elindulna, vessünk számot: milyen hatása lehet a jó száz helyi jelöltet és Márki-Zayt pajzsra emelő előválasztásnak az áprilisi eredményre?
Magyarországon az országos előválasztás kényszer szülte, rendszeridegen innovációnak tűnhet – és valóban, egész Európában ritka, mint a fehér holló (leginkább Franciaországban kísérletezgetnek vele). Ám magáról az intézményről, működéséről, hatásairól sokat tudunk, hála az Egyesült Államoknak, ahol több mint egy évszázada dívik.
Az alapító atyák még megvetéssel és aggodalommal írtak a „pártoskodásról”, mint a jó kormányzásra és magára a népuralomra leselkedő veszélyről. Ám a függetlenné váló Amerikában is hamar megjelentek a politikai pártok – mint mindenütt, ahol létrejött a képviseleti demokrácia intézményrendszere. Ráadásul hamar világos lett az is, hogy Angliához hasonlóan Amerikában is csak két nagy politikai pártnak lesz esélye tartósan talpon maradni. Hiszen ez történik mindenhol, ahol a parlamentarizmus westminsteri modellje dívik, azaz a képviselőket nem listán, arányos rendszerben választják, hanem az állományt az egyéni választókerületek nyerteseivel töltik fel. Hiába volt a földrésznyi ország politikailag hihetetlenül színes és megosztott, az a lehetőség, hogy minden épkézláb jelölt komolyan vehető pártot alapít magának, ebben a választási rendszerben nem reális. A csaták egy részét tehát a pártokon belül kell megvívni.
Hogyan választották ki a pártok az ideológiájukhoz valamennyire passzoló, de főleg a győzelemre esélyes helyi kongresszusi jelöltjeiket, és főként az elnökjelöltjüket?
Az Egyesült Államok az ország történetének első bő száz évében ugyanúgy működött, mint más képviseleti demokráciák. A képviselő-testületi jelöltek személyéről a pártok vezetése és aktív tagsága jutott valamiféle egyezségre – az előbbit a párt már pozícióba került politikusai, sok párttag szavazatát a zsebükben tudó helyi politikai kiskirályok és befolyásos támogató szervezetek adták. Az elnökjelölt személyéről pedig az országos pártkongresszus (convention) döntött, melyet viharos, de gyakran zárt ajtók mögötti alkuk előztek meg, s melyet a helyi delegáltak és az országos potentátok tartottak ellenőrzésük alatt.
Mindezt a nagy pártok a 20. század elején, a korrupció nélküli világban és a közvetlenebb demokráciában hívő progresszív éra reformjai változtatták meg. Azóta szinte minden tagállamban előválasztáson dől el, ki lesz az ottaniak szerint a párt elnökjelöltje (még ha más és más szabályok szerint is: hol csak a szimpatizánsok szavazhatnak, hol minden érdeklődő), s az országos konvencióra nagyjából lakosságarányosan delegált tagállami küldöttek a helyi eredmények függvényében kapnak (legalábbis az első szavazáson) kötött mandátumot.
Mivel a tagállami előválasztások nem egyszerre zajlanak, a pártjuk elnökjelöltségéért induló politikusoknak több hónapos, kemény vitákkal járó és súlyos pénzeket felemésztő, elsősorban a párt tagjait és szimpatizánsait mozgósító kampányban kell megküzdeniük egymással.
Vajon mik e folyamat előnyei és hátrányai a párt győzelmi esélyeinek szempontjából?
Lássuk először, hogy miért jó az előválasztás.
Lehetővé teszi, hogy a párt megismertesse a majdani jelöltet az országgal.
Mozgósítja a párt híveit: az előválasztási tét nagyságának és a közpolitikai teendők sürgősségének érzete – és persze az ellenpárt gyűlölete – idejekorán hatalmába keríti az aktivistákat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
