Szomorú, hogy azon a márciusi vasárnapon a magyar társadalom meglepően nagy hányada használta föl a háromigenes népszavazást arra, hogy kifejezze a kormánnyal és/vagy a reformokkal szembeni ellenszenvét, avagy a kormányzat megbénításán munkálkodó ellenzék iránti rokonszenvét. Ha netán más megfontolás mozgatta kezét a három igen beikszelése során, a végeredményen az sem változtat: a jelek szerint a vezető kormánypárt pontosan úgy értelmezi a népszavazás eredményét, ahogyan azt a vezető ellenzéki párt láttatni akarja.
Szomorú, hogy a három igen túlsúlyából az MSZP azt a következtetést vonta le, hogy két évvel a parlamenti választások előtt abba lehet hagyni a felelős kormányzást, le lehet állítani mindent, ami konfliktussal jár, és elegendő a senki érdekét nem sértő és még az ellenzéknek is tetsző pótcselekvéssel múlatni a hátralévő időt. Hatásában a népszavazás felért Seress Rezső hírhedt, a legenda szerint sokakat öngyilkosságra késztető dalával. Szomorú vasárnap - dúdolgatják március 9-e óta a nagyobbik kormánypárt vezető politikusai, mind mélyebb mélabúba ringatva magukat. S bár önmagukban eddig még nem tettek kárt, a depresszió okozta bénultságuk nem veszélytelen a magyar társadalomra. Különösen azért, mert a belpolitikai sokkra kilátásba helyezett válaszuk - a megkezdett reformok leállításával békét teremteni - lerombolja az ország komoly társadalmi áldozatok árán is éppen csak helyreállított hitelességét és hitelképességét.
Mert szomorú, de nem véletlen, hogy az egyik nagy nemzetközi hitelminősítő intézet a népszavazást követően rögvest borítékolta a kormányzat lebénulását, s lényegében erre hivatkozva változtatta negatív kilátásúra a stabil jelzőt országunk amúgy sem túl hízelgő (BBB+) adóskockázati besorolása mellett. Az S&P hitelminősítő úgy ítélte meg, hogy a kiigazítási csomag karakteres intézkedéseit elutasító népszavazás gyengíti a kormányzat elszántságát a költségvetési egyensúly helyreállítására, miközben a 2010-es választások közeledte is lassítja a reformokat. Nem sokat váratott magára a The Economist "leminősítő" elemzése sem, amely a blikkfangos Magyar zűrzavar címet kapta. A cikk szerint az ország gazdasága kritikus állapotban van, kormányát kijátssza az ellenzék, lakossága pedig dühös. A Citigroup elemzője a magas adók és az instabil üzleti környezet miatt megcsappant profit-újrabefektetéssel magyarázza, miért Magyarországon a leglanyhább a gazdasági növekedés az EU-ban.
A szomorú tény tehát az, hogy a világ vezető befektetői, hitelminősítői és elemzői egyöntetűen kritikusnak látják a magyar gazdaság és belpolitika állapotát, ami, még ha nem lenne is igaz, önbeteljesítő jóslatként hamar azzá válna. Az ország romló megítéléséhez ráadásul további szomorú fejlemények társulnak. Mintha nem lenne elég a saját bajunk, a "nemzetközi helyzet is fokozódik" - hogy a sokak (például a tandíjat, vizitdíjat zsigerből elutasítók) számára mind kedvesebbé váló hetvenes évek hivatalos szófordulatával éljünk. Ahelyett, hogy enyhülnének a tavaly kirobbant amerikai jelzálogpiaci válság következményei, hétről hétre újabb csontvázak zuhannak ki a nemzetközi befektetési bankvilág rogyadozó szekrényéből, és tépázzák meg a közvetlenül nem vagy csak alig érintett, de kockázatosnak tartott gazdaságokba vetett befektetői bizalmat. Különösen nagy galibát éppen az olyan országoknak okoznak, mint a miénk, ahol nagy a költségvetési hiány, magas az infláció, és gyenge a gazdaság teljesítménye. Nem véletlen, hogy a hitelválság okozta tetemes veszteségek pont a magyar állampapírpiacot ütötték ki, hiszen a likviditási zavarba került befektetők ott tudnak gyorsan pénzhez jutni, ahol a sok adósság miatt bőséges mennyiségű papírt bocsátottak ki. Így aztán beindul az ördögi kör: a magyar papírok iránti kereslet elapadása miatt felszöknek a hozamok, ami akkor is növeli az adósságszolgálat terhét, ha éppen sikerül lefaragni az állam egyéb kiadásait. A növekvő kamatteher miatt nehezebb mérsékelni a folyó hiányt és a felhalmozott adósságot, ami megnehezíti befektetői minősítésünk javítását és a hitelezőink által elvárt kockázati prémium csökkentését - és a kör bezárult.
És akkor még nem beszéltünk a világban felbukkanó egyéb bajokról, például a kőolaj- és élelmiszerárak töretlen emelkedéséről, amely jócskán megnöveli az inflációs nyomást. Meg az USA-t fenyegető recesszióról, amelynek hatása megint csak ott (például itt) a legdrámaibb, ahol a növekedés forrásait amúgy is fékezi az inflációs veszély és a magas államadósság miatt korlátok közé szorított belső kereslet. Vagyis ha a belpolitikában minden a legnagyobb rendben lenne, a kormány töretlenül folytatná az államháztartás konszolidációját és a nagy elosztórendszerek (államigazgatás, egészségügy, oktatás) reformját megcélzó programját, akkor sem lenne rózsás országunk kilátása.
Ilyen körülmények között végzetes lehet, ha a magyar kormány a (számára) könnyebbik utat választva feladja megkezdett politikájának alapvonását: azt a politikát, amely a költségvetés rövid távú konszolidációjával párhuzamosan beindítja az államháztartás tartós egyensúlyát biztosító és ezzel a magángazdaság aktivitásának teret biztosító reformokat. A feladás jelei már februárban, a vesztésre álló népszavazás fényében meghirdetett, a pótcselekvés kategóriájába sorolható új programok hallatán felsejlettek, hiszen nem lehet komolyan gondolni, hogy az Új Magyarország Tulajdonosi Program vagy az Új Magyarország Vállalkozói Program és hangzatos társaik orvosolják majd a magyar gazdaság és társadalom bajait. Az addig csak sejthető visszakozás a népszavazást követően már nyilvánvalóvá vált. A kormányfő, pártja nyomására, visszavonulót fújt az egészségügy hatékony működése szempontjából korábban kulcsfontosságúnak tartott pénztári reform ügyében, miközben szép csendben elhalt egy sor más megkezdett ügy. Az MSZP-n belüli ellenszenv elsorvasztotta a köztisztasági csomagot, az ellenzék ellenállására hivatkozva pedig lekerült a napirendről a közpénzügyi csomag, amely az állami túlköltekezés intézményi korlátjával jóval inkább segíthetne az ország gondjain, mint a polgárosodás eszményét aligha szolgáló "népi részvény" programja.
Az MSZP szombati pártértekezletén a kormányfő felvetette: meg kell állni két-három hónapra, hogy eldönthessék, merre mennek tovább, hogy például újragondolhassák a kormányprogramot. Normális időben talán ez a kézenfekvő magatartás. A mostani "magyar zűrzavarban" azonban az egyedüli lehetőséget a kormányprogramon alapuló felelős kormányzás jelenti. Most, amikor az eszetlen népszavazást kiagyaló és annak eredményessége érdekében az állampolgárokat hazug propagandával félrevezető ellenzéki vezető a sikeresen kiprovokált koalíciós válság közepette már előre hozott választásokról spekulál, különösen nem engedhető meg a hezitálás. Minden olyan gesztus, amely a kormányprogram feladására és a visszakozásra utal, azt a látszatot kelti, mintha a rendteremtés ígéretével kecsegtető ellenzéki kormány is jobb lenne a mostaninál. Holott tudjuk, hogy nekik sincs jobb receptjük a gazdasági és társadalmi bajok orvoslására, csak ők eddig abban a kényelmes pozícióban voltak, hogy ezt nem kellett megmutatniuk. És egészen addig kecsegtethetnek csodaszereikkel, amíg nem kerülnek hatalomra. De csak addig.
