Egyrészt kétségkívül költő volt az, aki feltette, jelesül Berzsenyi Dániel, A magyarokhoz c. ódájában, másrészt – ahogy ez már a költői kérdések esetében szokásos – nem hallgatóitól (esetünkben olvasóitól) várta rá a választ, hanem rögtön maga szolgált vele. A magyar most rút sybaríta váz, szögezte le, mégpedig annak következtében, hogy letépte fényes nemzeti bélyegét, legfőképp avval, hogy elődeinknek bajnoki köntösét / s nyelvét megúnván, rút idegent cserélt. Nem csoda hát, hogy vallástalanság rút szűleményei, / erkölcstelenség s minden utálatos / fertelmek áradnak hazánkra.
Hogy ezek a kétszáz évnél is régebben íródott sorok (a vers 1808–1810 táján kapta meg végső formáját) mennyire égető aktualitással bírnak ma, Magyarországon, a (nyugati) globalizáció és a (keleti) migráció harapófogójába szorult hazánkban, erről, gondolom, senkit sem kell meggyőzni. Hiszen identitásunk forog kockán, a fényes nemzeti bélyeg, mely – egy másik költővel, Vergiliusszal (kultúránk, a keresztény Európa kultúra egyik talpkövével) szólván – egyszerre ékünk és pajzsunk (decus et tutamen) a szellemi honvédelem küzdőterén, a mindkét irányból hazánkra áradó utálatos fertelmeknek gátat vetni igyekvő identitásvédelmi harcunkban.
A legfőbb veszély az elkeveredés a tőlünk idegennel, mely identitásunk tiszta és egynemű voltát fenyegeti. Elkeveredni a másfélével felhígulást von maga után, a felhígulás pedig gyengülés, az ellenállás képességének az elvesztése. Az elkeveredés szinte észrevétlenül emészti fel nemzeti önazonosságunk – lassú méreg, lassú halál, ahogy Berzsenyi írja az ódában, olyan, mint mikor a látszatra erős és egészséges bükkfát elpusztítja a láthatatlan kór, a benne termő / férgek erős gyökerit megőrlik. Mindennek tragikus végeredménye az elkorcsosulás. A hajdan erős és dicsőséges magyarság helyén más nép támad, a magyarból bolond korcs lesz, pusztuló hazánk gyászos hamvaiból / gyülevész kavarc kél – az óda végén ezekkel a szavakkal zárja rémlátomását Berzsenyi a magyar jövőről.
Tegyük hozzá: jóslatát maga is oly elkeserítőnek találta, hogy az óda végső változatából törölte az utolsó strófát. Vajon ha ma írná a verset, ma is törölné-e?
Elődeinknek bajnoki köntösét / s nyelvét megúnván, rút idegent cserélt. Egy korábbi alkalommal már elfüstölögtem a mindennapi és a hivatalos nyelvhasználatban egyre szaporodó anglicizmusokon-amerikanizmusokon, a Legyen szép napod!-féle búcsúzkodó formuláktól az „emberi erőforrások” minisztériumáig és a mindenféle nemzeti „ügynökségekig”. Szaporodnak a közvetlen átvétel példái is: heppik vagyunk, a topon vagyunk s társaik. Hovatovább megbízható angolnyelv-tudásra lesz szükség a legegyszerűbb magyar nyelvi megnyilvánulások megértéséhez is. Itt van például a „Chef” márkájú ételecet címkéje. A „Magyar Termék” emblémát büszkén viselő címkén, rögtön az üvegben található magyar termék megnevezése („ÉTELECET”) után ez olvasható: „SINCE 1853”. Nyilván arra utalnak evvel, hogy ecetünket patinás régi cég állította elő, már másfél évszázadnál is régebben üzemben van – persze ehhez tudni kell, hogy a since szó angolul annyit tesz, hogy „óta”. Persze nem ez a lényeg. Az angol szó rangot ad és presztízst kölcsönöz, talán még azoknak a szemében is, akiknek fogalmuk sincs a jelentéséről. A címkeszöveg így lesz abszurd nyelvi hibrid – Berzsenyi alighanem nyelvi korcsnak nevezné, ha látná.
Ilyen közvetlen átvétel az „MP” rövidítés, amely a Kossuth téren a magyar parlamentet a dzsihadista álmigráns terroristáktól védő magyar katonai rendőrök karszalagján látható. Ez azt jelenti, hogy „katonai rendőrség”, ám nem magyarul, hanem angolul, a military police angol kifejezés rövidítése. Hogy a magyar államot és a magyar embereket védő magyar katonai rendőrnek miért angolul van a karszalagjára írva, hogy miféle katonai egységhez tartozik, efelől csupán találgathatunk. Az „MP” rövidítéssel egyébként éppen azok járnak jól, akiknek nem kellene: az angolul tudó dzsihadista álmigráns terroristák messziről kiszúrják, kiket kerüljenek el széles ívben. Hogy a szegényes idegennyelv-tudású magyar közember nem tud mit kezdeni a rövidítéssel, persze sajnálatos. Vészhelyzetben, például amikor a lányát vagy a feleségét a Földműv árkádjai alatt dzsihadista álmigráns terroristák csoportja veszi körbe, nem tudja, hogy milyen közel a segítség: ott silbakol a Falk Miksa sarkán, a rejtelmes feliratú karszalaggal felövezve.
Széltében-hosszában folyik a hibridizáció – Berzsenyinél: elkorcsosulás – a tárgyi környezet világában is. Az amerikai eredetű globalizációs övtáskára ősmagyar tarsolylemezrátét került. Az ugyanonnan származó vadnyugati kedvenc, a zsinór- vagy szíjnyakkendő – eredeti nevén: bolo tie – is kapható magyarrá hibridizált változatban, például a Teréz körúti „Manager Studio” nevű ajándékboltban. Itt honfoglaláskori magyar motívumokkal díszített dísztárgyakra hívja fel egy felirat a kirakatban a figyelmét, közöttük bolo tie gyűrűkre: a zsinórt összefogó fémgyűrűk pajzsán ősmagyar motívumok láthatók.
Emellett mindenféle idegen szokások és hagyományok is – Berzsenyi szavaival – áradnak hazánkra. Közülük kettő érdemel figyelmet, a Valentin-nap és a Hallowe’en – hogy (ismét Berzsenyi szavaival) utálatos fertelmek-e, vagy ártatlan semmiségek, ezt ki-ki maga döntse el.
A Valentin-nap jellegzetesen amerikai szokás, az egymást szeretők ezen a napon képeslappal, rajta esetleg maguk írta versikével köszöntik párjukat. Nálunk a kilencvenes években élelmes virágárusok „honosították meg” üzleti célból a szokást, közvetlenül átvéve eredeti nevét, ami viszont csupán hibás formában sikerült nekik: az angol Valentine’s Day-ből Valentin-nap lett magyarul. (A Valentine keresztnév magyar megfelelője a „Bálint”. Valójában Szent Bálint napjáról van szó – a megháborodott elméjű Ophelia is erről a napról énekel a Hamlet Arany János-féle fordításában: Holnap szent Bálint napja lesz, / Mindjárt reggel korán; / És ablakodnál, párodul, / Ott leszek, én leány.)
Egyébként van, ahol nem kértek az új ünnepnapból. A maguk nemzeti identitását a jelek szerint nálunk gondosabban őrző románok, amikor náluk is terjedni kezdett a szokás, megálljt parancsoltak neki: valóságos mozgalom támadt a „sekélyes, kommersz, idegenből behurcolt nyugati giccs” – értsd: a Valentin-nap – ellenében.
A Hallowe’en – azaz Mindszentek előestéje – az amerikai gyerekek vigassága. Alig egy-két éve lett belőle magyar szokás. Leginkább a dísz- és sütőtökárusok profitálnak belőle, mivel a szokásban fontos szerepe van a kibelezett-kifaragott töknek, amelyet belülről gyertyával világítanak meg. Ma már van töklámpásfesztivál, családi tökfaragó verseny, és még a lámpás készítéséhez használt tökféle is új magyar nevet kapott: a szomszéd utcában a zöldséges „Helovintök Magyar 1 kg 199.-” feliratú táblácskával reklámozta október táján.
Tárgyak és szokások terén egyaránt tanúi lehetünk közvetlen átvételeknek. Elsősorban a baseballsapka páratlan magyarországi diadalútjára utalnék. Még a rendőrök fején is megjelent rendszeresített egyenviseletként néhány éve, hogy azután el is tűnjék, ki tudja, miért. Talán azért, mert valakinek feltűnt, hogy a fiatalabb rendőrök kísértetiesen hasonlítanak a New York-i repperekre és hiphoposokra?
Baseballsapkát viselt az a fiatalember is, akire néhány évvel ezelőtt figyeltem fel a Nagykörúton. Maga volt a megtestesült hibridizáció, globál és tősgyökér képtelen keveréke. Fekete baseballsapkáján nemzetiszín szalag ment körbe, övéről tarsoly függött, vállán tokban íj volt átvetve. Nyilván íjászatra ment – hogy ez az általa nyilván ősmagyarnak gondolt elfoglaltság valójában a hatvanas évek ellenkulturális hippy-Amerikájának egyik divathóbortja, a Zen Archery nyomán terjedt el a világban, erről nyilván nem tudott. Határozott léptekkel baktatott célja felé. Ha jól emlékszem, farmernadrágot viselt. De az is lehet, hogy az amerikai kommandós-rendőrök buggyos gyakorlónadrágját. Csupán egyvalami hiányzott a képből: egy csillagos-sávos tollazatú turulmadár a fiatalember vállán.
Csak remélni merem, hogy az iskolában elolvastatták vele a Berzsenyi-ódát.
