Takács Ferenc: Kapirgáló

Globálturul, avagy: Mi a magyar most?

  • Takács Ferenc
  • 2016. május 14.

Egotrip

A címben feltett kérdés voltaképpen költői kérdés, mégpedig kétszeres értelemben.

Egyrészt kétségkívül költő volt az, aki feltette, jelesül Berzsenyi Dániel, A magyarokhoz c. ódájában, másrészt – ahogy ez már a költői kérdések esetében szokásos – nem hallgatóitól (esetünkben olvasóitól) várta rá a választ, hanem rögtön maga szolgált vele. A magyar most rút sybaríta váz, szögezte le, mégpedig annak következtében, hogy letépte fényes nemzeti bélyegét, legfőképp avval, hogy elődeinknek bajnoki köntösét / s nyelvét megúnván, rút idegent cserélt. Nem csoda hát, hogy vallástalanság rút szűleményei, / erkölcstelenség s minden utálatos / fertelmek áradnak hazánkra.

Hogy ezek a kétszáz évnél is régebben íródott sorok (a vers 1808–1810 táján kapta meg végső formáját) mennyire égető aktualitással bírnak ma, Magyarországon, a (nyugati) globalizáció és a (keleti) migráció harapófogójába szorult hazánkban, erről, gondolom, senkit sem kell meggyőzni. Hiszen identitásunk forog kockán, a fényes nemzeti bélyeg, mely – egy másik költővel, Vergiliusszal (kultúránk, a keresztény Európa kultúra egyik talpkövével) szólván – egyszerre ékünk és pajzsunk (decus et tutamen) a szellemi honvédelem küzdőterén, a mindkét irányból hazánkra áradó utálatos fertelmeknek gátat vetni igyekvő identitásvédelmi harcunkban.

A legfőbb veszély az elkeveredés a tőlünk idegennel, mely identitásunk tiszta és egynemű voltát fenyegeti. Elkeveredni a másfélével felhígulást von maga után, a felhígulás pedig gyengülés, az ellenállás képességének az elvesztése. Az elkeveredés szinte észrevétlenül emészti fel nemzeti önazonosságunk – lassú méreg, lassú halál, ahogy Berzsenyi írja az ódában, olyan, mint mikor a látszatra erős és egészséges bükkfát elpusztítja a láthatatlan kór, a benne termő / férgek erős gyökerit megőrlik. Mindennek tragikus végeredménye az elkorcsosulás. A hajdan erős és dicsőséges magyarság helyén más nép támad, a magyarból bolond korcs lesz, pusztuló hazánk gyászos hamvaiból / gyülevész kavarc kél – az óda végén ezekkel a szavakkal zárja rémlátomását Berzsenyi a magyar jövőről.

Tegyük hozzá: jóslatát maga is oly elkeserítőnek találta, hogy az óda végső változatából törölte az utolsó strófát. Vajon ha ma írná a verset, ma is törölné-e?

Elődeinknek bajnoki köntösét / s nyelvét megúnván, rút idegent cserélt. Egy korábbi alkalommal már elfüstölögtem a mindennapi és a hivatalos nyelvhasználatban egyre szaporodó anglicizmusokon-amerikanizmusokon, a Legyen szép napod!-féle búcsúzkodó formuláktól az „emberi erőforrások” minisztériumáig és a mindenféle nemzeti „ügynökségekig”. Szaporodnak a közvetlen átvétel példái is: heppik vagyunk, a topon vagyunk s társaik. Hovatovább megbízható angolnyelv-tudásra lesz szükség a legegyszerűbb magyar nyelvi megnyilvánulások megértéséhez is. Itt van például a „Chef” márkájú ételecet címkéje. A „Magyar Termék” emblémát büszkén viselő címkén, rögtön az üvegben található magyar termék megnevezése („ÉTELECET”) után ez olvasható: „SINCE 1853”. Nyilván arra utalnak evvel, hogy ecetünket patinás régi cég állította elő, már másfél évszázadnál is régebben üzemben van – persze ehhez tudni kell, hogy a since szó angolul annyit tesz, hogy „óta”. Persze nem ez a lényeg. Az angol szó rangot ad és presztízst kölcsönöz, talán még azoknak a szemében is, akiknek fogalmuk sincs a jelentéséről. A címkeszöveg így lesz abszurd nyelvi hibrid – Berzsenyi alighanem nyelvi korcsnak nevezné, ha látná.

Ilyen közvetlen átvétel az „MP” rövidítés, amely a Kossuth téren a magyar parlamentet a dzsihadista álmigráns terroristáktól védő magyar katonai rendőrök karszalagján látható. Ez azt jelenti, hogy „katonai rendőrség”, ám nem magyarul, hanem angolul, a military police angol kifejezés rövidítése. Hogy a magyar államot és a magyar embereket védő magyar katonai rendőrnek miért angolul van a karszalagjára írva, hogy miféle katonai egységhez tartozik, efelől csupán találgathatunk. Az „MP” rövidítéssel egyébként éppen azok járnak jól, akiknek nem kellene: az angolul tudó dzsihadista álmigráns terroristák messziről kiszúrják, kiket kerüljenek el széles ívben. Hogy a szegényes idegennyelv-tudású magyar közember nem tud mit kezdeni a rövidítéssel, persze sajnálatos. Vészhelyzetben, például amikor a lányát vagy a feleségét a Földműv árkádjai alatt dzsihadista álmigráns terroristák csoportja veszi körbe, nem tudja, hogy milyen közel a segítség: ott silbakol a Falk Miksa sarkán, a rejtelmes feliratú karszalaggal felövezve.

Széltében-hosszában folyik a hibridizáció – Berzsenyinél: elkorcsosulás – a tárgyi környezet világában is. Az amerikai eredetű globalizációs övtáskára ősmagyar tarsolylemezrátét került. Az ugyanonnan származó vadnyugati kedvenc, a zsinór- vagy szíjnyakkendő – eredeti nevén: bolo tie – is kapható magyarrá hibridizált változatban, például a Teréz körúti „Manager Studio” nevű ajándékboltban. Itt honfoglaláskori magyar motívumokkal díszített dísztárgyakra hívja fel egy felirat a kirakatban a figyelmét, közöttük bolo tie gyűrűkre: a zsinórt összefogó fémgyűrűk pajzsán ősmagyar motívumok láthatók.

Emellett mindenféle idegen szokások és hagyományok is – Berzsenyi szavaival – áradnak hazánkra. Közülük kettő érdemel figyelmet, a Valentin-nap és a Hallowe’en – hogy (ismét Berzsenyi szavaival) utálatos fertelmek-e, vagy ártatlan semmiségek, ezt ki-ki maga döntse el.

A Valentin-nap jellegzetesen amerikai szokás, az egymást szeretők ezen a napon képeslappal, rajta esetleg maguk írta versikével köszöntik párjukat. Nálunk a kilencvenes években élelmes virágárusok „honosították meg” üzleti célból a szokást, közvetlenül átvéve eredeti nevét, ami viszont csupán hibás formában sikerült nekik: az angol Valentine’s Day-ből Valentin-nap lett magyarul. (A Valentine keresztnév magyar megfelelője a „Bálint”. Valójában Szent Bálint napjáról van szó – a megháborodott elméjű Ophelia is erről a napról énekel a Hamlet Arany János-féle fordításában: Holnap szent Bálint napja lesz, / Mindjárt reggel korán; / És ablakodnál, párodul, / Ott leszek, én leány.)

Egyébként van, ahol nem kértek az új ünnepnapból. A maguk nemzeti identitását a jelek szerint nálunk gondosabban őrző románok, amikor náluk is terjedni kezdett a szokás, megálljt parancsoltak neki: valóságos mozgalom támadt a „sekélyes, kommersz, idegenből behurcolt nyugati giccs” – értsd: a Valentin-nap – ellenében.

A Hallowe’en – azaz Mindszentek előestéje – az amerikai gyerekek vigassága. Alig egy-két éve lett belőle magyar szokás. Leginkább a dísz- és sütőtökárusok profitálnak belőle, mivel a szokásban fontos szerepe van a kibelezett-kifaragott töknek, amelyet belülről gyertyával világítanak meg. Ma már van töklámpásfesztivál, családi tökfaragó verseny, és még a lámpás készítéséhez használt tökféle is új magyar nevet kapott: a szomszéd utcában a zöldséges „Helovintök Magyar 1 kg 199.-” feliratú táblácskával reklámozta október táján.

Tárgyak és szokások terén egyaránt tanúi lehetünk közvetlen átvételeknek. Elsősorban a baseballsapka páratlan magyarországi diadalútjára utalnék. Még a rendőrök fején is megjelent rendszeresített egyenviseletként néhány éve, hogy azután el is tűnjék, ki tudja, miért. Talán azért, mert valakinek feltűnt, hogy a fiatalabb rendőrök kísértetiesen hasonlítanak a New York-i repperekre és hiphoposokra?

Baseballsapkát viselt az a fiatalember is, akire néhány évvel ezelőtt figyeltem fel a Nagy­kör­­úton. Maga volt a megtestesült hibridizáció, globál és tősgyökér képtelen keveréke. Fekete baseballsapkáján nemzetiszín szalag ment körbe, övéről tarsoly függött, vállán tokban íj volt átvetve. Nyilván íjászatra ment – hogy ez az általa nyilván ősmagyarnak gondolt elfoglaltság valójában a hatvanas évek ellenkulturális hippy-Amerikájának egyik divathóbortja, a Zen Archery nyomán terjedt el a világban, erről nyilván nem tudott. Határozott léptekkel baktatott célja felé. Ha jól emlékszem, farmernadrágot viselt. De az is lehet, hogy az amerikai kommandós-rendőrök buggyos gyakorlónadrágját. Csupán egyvalami hiányzott a képből: egy csillagos-sávos tollazatú turulmadár a fiatalember vállán.

Csak remélni merem, hogy az iskolában elolvastatták vele a Berzsenyi-ódát.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.