Már megint méltatlanul bántják a magyar kormányt. Nemhogy elismerést kapna, amikor megérdemelné, de még jól bele is rúgnak. Varga Mihály a múlt szerdán kijelentette: „kedvező lenne, ha Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója – Ciprushoz hasonlóan – Magyarországnak is gratulálna a hitelprogram lezárásához”. Erre az adott apropót, hogy az utolsó centjét is visszafizettük annak a 14 milliárd eurós hitelcsomagnak, amelyet még 2008 őszén, a válság csúcspontján biztosított a Valutaalap, a Világbank és az Európai Bizottság alkotta hármas az országnak.
A nemzetgazdasági miniszter pikírt megjegyzése mélységes sértettséget tükröz, amit az táplálhat, hogy a gazdasági-pénzügyi mutatók javításáért (vagy legalább polírozásáért) küszködő magyar vezetés gratulációk helyett kritikák sorát kapja. Csupán a legutóbbi hetekben három fontos nemzetközi szervezettől érte ilyen jellegű sérelem a kormányt és a jegybankot: a Standard & Poor’s hitelminősítőtől, az Európai Bizottság kebelében működő Eurostattól, valamint az Európai Központi Banktól.
Márciusi felülvizsgálata során az S&P a felminősítésre esélyt adó „pozitív kilátás” megadása helyett továbbra is „stabilan” a befektetésre nem ajánlott, bóvli kategóriában hagyta az ország besorolását, jelezve, hogy a jónak kinéző makrogazdasági mutatószámok sem győzték meg arról, hogy hamarosan még a túlzott kockázatra kevéssé hajlamos befektetőknek is jó szívvel ajánlhatja megvételre a magyar állampapírokat. Ami önmagában is jelentős blamázs, hiszen már ötödik éve csücsül az ország a szégyenpadon, ahová éppen az előző Orbán-kormány tette. A hitelminősítő az MNB politikáját is keményen bírálta. Kifogásolta az alapítványi költekezések átláthatatlanságát, és egyenesen leminősítést helyezett kilátásba arra az esetre, ha a jegybanki politikában tovább erősödnének az árstabilitás őrzését akadályozó elemek. Mint amilyen például a bankokat állampapír-vásárlásra ösztökélő „önfinanszírozási” program, amelynek keretében a jegybank (kamatcsereügyletek révén) magára vállalja a 3–10 éves államkötvények kamatkockázatát.
A kormány – a jegybank vezetőihez hasonlóan – alaptalannak tartja a hitelminősítők lesújtó értékítéletét. Varga Mihály február végén úgy nyilatkozott az M1-en, hogy „a számok és tények alapján Magyarországnak már régen kijárna a felminősítés”, leginkább azzal érvelve, hogy „az államadósság az elmúlt öt évben folyamatosan csökkent”. Nyilván emiatt érte kellemetlenül az Európai Bizottság kekeckedése a magyar államadósság számbavételét illetően. A bizottság statisztikai kérdésekkel foglalkozó főigazgatósága, az Eurostat a minap ugyanis megismételte azt a – már korábban is felvetett – javaslatát, hogy a magyar Eximbankot sorolják át az államháztartáson belülre. Szerintük ugyanis ez a bank a kormány által „foglyul ejtett pénzügyi intézmény”, vagyis olyan, amelynek hitelezési kockázatát az állam automatikusan viseli.
A javasolt átsorolás azért volna fölöttébb kellemetlen, mert ekkor az – egyre terebélyesedő – Eximbank forrásainak jelentős hányada az államadósság részévé válna. A Portfolio becslése szerint ez akár meg is állíthatná az adósságráta csökkenő trendjét, de mindenképpen rontaná a magyar gazdaságról kialakított képet. Márpedig a politikáját szinte kizárólag az uniós forrásokra építő kormány számára végzetes lenne, ha az Európai Bizottság újból túlzottdeficit-eljárás alá vonná az országot, amivel homokszem kerülhetne a támogatások lehívásának gépezetébe.
Varga Mihály a múlt szerdai sajtótájékoztatóján azzal érvelt, hogy „az Eximbank kihelyezései olyan vállalkozói hitelek, amelyek megtérülnek”. Csakhogy pechjére éppen két nappal korábban gyűjtötte össze a Népszabadság azokat a (főleg baráti cégeknek nyújtott) hiteleket, amelyeket nyilvánvalóan nem a megtérülés reményében helyezett ki a bank. Ráadásul jó részüknek (mint például a Kopaszi-gát vagy a TV2 megvásárlásához nyújtott hitelek) köze nincs a pénzintézet törvényes feladatához, az export előmozdításához, de még a 2013-as módosítással becsempészett új célhoz, a nemzetközi versenyképesség javításához sem.
Egy nappal a nemzetgazdasági miniszter elismerést hiányoló megjegyzése után tette közzé az Európai Központi Bank éves jelentését, és ebben sem volt köszönet. Az EKB több ügy miatt is elmarasztalta az MNB-t, amivel közvetett módon a költségvetési politika hitelességét is kétségbe vonta. Azt vetette ugyanis (ismételten) a magyar jegybanki vezetés szemére, hogy a 2014-ben indított alapítványi programjaival, valamint ingatlanok és műalkotások vásárlásával a kormánytól vállal át állami feladatokat és kiadásokat. Már a tavalyi jelentésükben is megfogalmazták, hogy „sokaságukra, terjedelmükre és méretükre” tekintettel e programok „potenciálisan ellentétben állnak a monetáris finanszírozás tilalmával”. Most emellett azt is megállapították, hogy mivel az MNB 2015-ben sem oszlatta el aggodalmaikat, továbbra is figyelemmel követik ezeket a műveleteket.
Az EKB szerint az MNB a Budapesti Értéktőzsde megvásárlásával is megszegte a monetáris finanszírozás tilalmát, mivel ezzel is „egy jellemzően állami hatáskörnek tekintett gazdaságpolitikai cél támogatására” fordított jegybanki forrásokat. Idei jelentésében az EKB azt is felvetette, hogy a pénzintézetek állampapír-vásárlásait forszírozó programjával az MNB az uniós alapszerződés egy másik cikkét, a „kiváltságos hozzáférés tilalmát” is megsértheti. Vélhetően azért, mert új ösztönző módszereivel a jegybank hozzásegíti a magyar kormányt ahhoz, hogy az adóssága finanszírozásához az üzleti bankoktól szerezzen forrást.
A nemzetközi szervezetek részéről sokasodó kritikák szinte mindegyike az államadósság manipulálásáról rántja le a leplet. Ám mindez falra hányt borsó addig, amíg nem párosul kézzelfogható szankciókkal. A magyar kormány és a vele együtt lélegző jegybanki vezetés erőfeszítése ugyanis – bizonyos magánzsebek kitömése mellett – arra irányul, hogy elhárítsa az akadályt a gazdasági növekedés fő támaszát és politikai hatalmuk anyagi bázisát jelentő uniós források lehívása elől. Erre azt látják a leginkább célravezetőnek, ha az államadósság „példás” leszorításával ellentételezik az uniót bomlasztó és a jogállamiságot romboló tevékenységüket. Úgy vélik, hogy e nemes cél érdekében „kisebb” stiklik is megengedhetők.
Tapasztalataik napról napra megerősítik őket abban a hitükben, hogy az ilyesféle umbuldákat komolyabb szankciók nélkül, puszta dorgálással megúszhatják. Választóikkal pedig igyekeznek elhitetni, hogy ők, az ország jobbításáért küszködő vezetők járnak az igaz úton, és a rájuk zúduló kritika csupa rosszindulatból táplálkozik. Mert már megint mindenki „a” magyart bántja.
