Techet Péter: Svarcgelb

  • Techet Péter
  • 2017. október 7.

Egotrip

Az olasz egységre nem csak Triesztben szokás dühösnek lenni. Azon a Délen, amelyet az északi polgárság állandó nyűgként és teherként él meg, szintén sok kritikusa akad az egységes Olaszországnak. Az északolasz Beppe Grillo komikus 5 Csillag Mozgalma ezért a baloldali és jobboldali populizmus mellé a déli tartományokban a bourbonista, antigaribaldista populizmust is felvette a programjába.

Beppe Grillo már 2006-ban a Bourbonok rehabilitációját szorgalmazta. Szerinte Nápolyt vagy Szicíliát nem felszabadították, hanem szolgaságba taszították az északi csapatok.

A komikus akkori blogbejegyzésében arra emlékeztet, hogy a Bourbonok alatt Nápoly Európa egyik legfontosabb fővárosa, gazdasági központja lehetett. „Egy másik történetet kell elmesélnünk a Bourbonokról. Tudom, hogy ezzel a populizmus mellett most a revizionizmus bélyegét is megkaptam.”

Idén februárban nyújtottak be aztán először ötcsillagos képviselők a campaniai tartományi tanácsban egy határozatot, amely emléknapot irányozna elő „az olasz egység áldozatai” számára. A tervezet szerint eleve újra kéne írni az iskolai történelemkönyveket és az egész közös nemzeti emlékezetet, mert túl pozitív még mindig a garibaldista egységtörekvés megítélése, holott a délolaszok egy jelentős része fegyveresen is ellenállt egykoron az egységesítésnek. Rájuk emlékeznének inkább a déli grillóisták. Február 13-a lenne az emléknap. 1861-ben számos helyen vezettek lázadást a piemontiak ellen II. Ferenc nápolyi-szicíliai király hívei. Lázadásukat 1861. február 13-án verték le. A királyt persze a trónjától már korábban megfosztották, így a pápa vendégeként Rómába volt kénytelen menekülni. Hiába szavaztak 1860-ban maguk a nápolyiak is a Bourbon-házból származó uralkodójuk ellen – ma a nápolyiak közül még szélsőbaloldalról is vannak ismét kései hívei. Sergio Puglia, az 5 Csillag Mozgalom balos római szenátora egyenesen azt állította, hogy „a piemontiak úgy viselkedtek Délen, mint a nácik”. Pártja ezért az egész országot arra kötelezné, hogy február 13-án a déliek ellenállására emlékezzék. Ha a szenátusban el is bukott a javaslat, a déli tartományok majdnem mindegyikében már sikeresen verték keresztül az ötletet az ötcsillagosok – legutóbb augusztusban Pugliában, ahol a jobboldal és a szélsőbaloldal is mellé állt.

A szélsőbaloldal Nápolyban is bourbonista lett. A délolasz metropolisz szélsőbaloldali polgármestere, Luigi de Magistris áprilisban például visszavonta a piemontiak elleni 1861-es bourbonista lázadást leverő egységpárti tábornok, Enrico Cialdini díszpolgárságát. De Magistris ráadásul „tömeggyilkosnak” is nevezte a tábornokot. Bevadult szélsőjobboldali képviselők az olasz egység miniszterelnökének, Cavournak a bronzszobrát is eltávolíttatnák a városból. Az olasz egység megkérdőjelezését a helyi fasiszták is támogatják; De Magistris a fasiszta Olaszország Testvérei párttal tudta keresztülvinni a javaslatait. Ez azért meglepő, mert nem csupán az olasz egység, de a fasizmus gondolata is Északról hódította meg a déli vidékeket. Ha a déliek valóban az önállóságukat akarják hangsúlyozni, akkor nem elég az antigaribaldizmus és a bourbonizmus – de az antifasizmusnak is ott lenne a helye a déli ellenállás eszméi között.

A La Repubblica nápolyi kiadása szerint a szélsőbaloldal a bourbonista reneszánszában egyszerre tudja kiszolgálni a déliek örökös sértettségét és az északolaszok elleni antikapitalista és antikolonialista nézeteket. Dél-Olaszországban a mai napig elterjedt nézet, hogy a piemontiak valójában saját gyarmatukká tették a déli vidékeket. A déliek elmaradottságát így rögtön lehet a baloldali antikolonialista narratívákban, a centrum-periféria elméletekben értelmezni. A bourbonizmus mindehhez az érzelmi alapot adja: a Bourbonok uralmára, mint afféle „aranykorra” akarnak sokan Nápolyban vagy Szicíliában visszagondolni.

A jobboldali liberális Corriere della Sera vezércikkben aggódott idén augusztusban a bour­bonista folyamatok miatt: az olasz egység kétségbevonása a mai olasz állam értelmét is megkérdőjelezi. Ráadásul délolasz történeti munkákban már „népirtásról” és hasonlókról beszélnek az olasz egység kapcsán; egyes helyi történészek szerint százezer délolasz élete száradna a piemonti csapatok lelkén. A komoly történeti munkák szerint azonban legfeljebb tízezer áldozatról lehet beszélni.

Mindazonáltal tény, hogy az egységet mindeddig túlságos tisztelet övezte az olasz közéletben. Kevés kutatás foglalkozott a helyi ellenállásokkal, amelyek mindenütt kísérték a piemonti csapatokat. A gazdasági és kulturális különbözőségek miatt manapság egyre több helyen, Északon és Délen is előjönnek újra a szeparatista eszmék. Főleg az északolaszok tetszelegtek eddig az egység áldozataiként, mondván: nekik kell eltartaniuk a szegény Délt. Az Északi Liga hajdanán e gondolat képviseletére jött létre, és a pártot a közelmúltig meghatározta a déliek kultúrrasszista alapú lenézése, megvetése.

A mostani délolasz tartományi javaslatok viszont nagyon pontosan mutatják, hogy az olasz egység ötlete nem a déliek kívánsága volt – a déli tartományokra katonailag kényszerítették rá a piemontiak az egységet. Történelmietlen és képmutató ezért, amikor északiak a déliek miatt siránkoznak. Nem a déliek akartak egyesülni velük, hanem az északiak foglalták el, kebelezték be őket.

Északról éppen ezért csak a triesztiek esetében jogos az olasz egység elleni felháborodás: a csaknem hét évszázadon át Habsburg-birodalmi, majd osztrák kikötővárost ugyanis 1918-ban (azután 1954-ben) valóban ugyanúgy a helyiek akarata ellenére foglalta el az egységes Olaszország, ahogy tette azt a 19. század közepén a déli területekkel is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.