De ez első szint, első osztály, NB I, innen is nagyot lehet esni, lett légyen bármilyen alacsony (a színvonal). Tehát mindenképpen drasztikus történés, trauma; nem azt mondják, lejutás; merthogy ez lenne az ellenpárja a feljutásnak, amikor a csapat, mely kiesett, felkerül; és nem azt mondjuk, lekerül, hanem: kiesik. Fokozva: kizuhan. Innen (az NB II-ből) kell visszakapaszkodni.
A kiesés borzalmát jól érzékelteti a metafora: a kiesés réme fenyegeti (a csapatot). A kiesés rémét nem látta senki. Ott van a szurkoló ágya mellett, amikor szerencsétlen próbál aludni, de a kiesés réme nem hagyja, folyton felébreszti. A kiesés réme ott ücsörög a csapat mosógépében, amikor Minarik, a tréner-szertáros-mosodás bedobja a mezeket, gatyákat, sportszárakat; megcsócsál egyenként minden ruhadarabot és kiköpi, vigyétek és vegyétek fel az NB II-ben. A kiesés réme ott van minden csukában, amikor a játékos lehajol, hogy meccs előtt megkösse cipőjét, megcsapja a kiesés szele; a kiesés rémének bűzös szele ez, egyszersmind fagyos lehelet. (Tűrjék be a mezüket!, mondja a bíró a felsorakozásnál, nem fázunk, mondják a kiesés rémétől fenyegetettek, akkor miért vacognak?) A kiesés réme ott van az öltözőben, fönt a plafonon, az egyik sarokból nézi a szótlanul (avagy hangosan fogadkozó, most aztán megmutatjuk! belekapaszkodunk az utolsó – előtti előtti előtti – szalmaszálba!) készülődő csapatot, kis teste hangtalan vihog. Megmutatjátok? Majd én megmutatom! Az NB II-be vezető utat! És kikíséri a csapatot, készségesen visszarúgja a pályán kívülre került labdákat. A kiesés réme úgy tesz, mintha segítene, mintha nem is lenne, csak rossz álom csupán – aztán egy nap valóság, ámbár továbbra is láthatatlan valóság lesz. Ezt nem hiszem el!, takarja el szemét a szurkoló, pedig a kiesés réme már nincs ott, kacagva szaladt ki a stadionból, volt, nincs, immár nem rém, mert nem fenyeget, hiszen valóra váltotta baljós ígéretét. De a hitetlen szurkoló bízik a csodában, nem hiszem, mert lehetetlen!, ám ez már a kemény rögvalóság, az NB II, ébresztő!
A kieséshez (a pokolhoz) vezető út nüanszok kavicsaival van kikövezve, az ördög a mérkőzés utolsó perceiben rejlik. Az ellenfél védője kézzel hárít a gólvonalon, a nyilvánvaló (csak a bíró és az alapvonali játékvezető nem látta, nyilván) tizenegyes (és ha bemegy, a győzelem, s az ezért járó plusz két pont) elmarad. Az ellenfél jogtalan szabadrúgáshoz jut a bal oldalon, beívelés, a kapus fejesre számít, senki nem ér bele, a labda behull a bal felsőbe – győzelem (három pont) helyett iksz (egy pont). A végén ez az egy pont hiányzik. (A szerencsefaktort, amikor a cserecsatár egy rossz lövést levesz a tizenhatoson belül, és a bal alsóba helyezve győztes gólt szerez a hosszabbításban, most hagyjuk, a kiesésről van szó, nemde.)
K. Dezső esett már ki (mert ha győz a csapat, győztünk!, ha kikap, kikaptunk, ha kiestünk…), nem újdonság. Átélte, amikor Borsó Jani kiszólt, hogy’ áll a Nyíregyháza?, a vetélytárs a kiesés elleni öldöklő küzdelemben. K. Dezső agyát elfutotta volna, ha a kiesés szélére sodródó csapata „játékát” látva már nem lett volna idegbeteg, így csak annyit bírt visszaüvölteni, játsszál, bazmeg, mi meg hallgatjuk a körkapcsolást! Egyébként vezetnek! (Ez nem volt igaz, doppingnak szánta, hátha akkor…) Boldog idők voltak, a játékosok kiszóltak, a nézők vissza-, családi légkör, interaktív meccsek. Most csak a beszólás, a lélekemelő rigmusok. És akkor még voltak osztályozók – a Barcikát egynullra agyonvertük idegenben, itthon a vége előtt egyegy, és csak jönnek, jönnek; ha gólt lőnek, kiesünk. Egy Barcika ellen! K. Dezső nem mert odanézni… Akkor megúsztuk.
Uccsó meccs, uccsó esély. Kezünkben maradt a sorsunk, nyilatkozták az optimista illetékesek immár hetek óta, senki nem akarta elhinni, hogy bekövetkezhet. Az a két- (!) busznyi szurkoló sem, akik elindultak a Hidegkuti Stadion elől. Itt volt mindenki, aki. A szurkoló, aki minden (értsd: minden) meccsen kint van, az idén lemaradt az oroszlányi kupameccsről, mert későn ért be a Keletibe a vonat, és már nem érte el a buszt. Valamint – vallotta be szégyenkezve – húsvét szombatján összejött a rokonság, nem engedték el Debrecenbe. Itt voltak az öregek, akik még látták Csikart, és a fiatalok, akik már látták Jurij Kolomoecet. Ingyenjegy, ingyenbusz, ingyensör. K. Dezső nem jár vidéki meccsre, de most menni kellett. Utolsóként a kiesés réme szállt fel a buszra, befészkelte magát a sörösdobozok mögé. A negyvennyolcadik utas a kiesés réme. A Pipás hozott szatmári barackot, hárman kortyolták Gusztival, hagyjunk a meccs utánra is. A kiesés réme előjött, járt-kelt az ülések, a hallgatag drukkerek között. A meccs nem érdekelte, maradt a buszon, aludt kicsinyt, aztán elindult árkon-bokron, új csapat után.
Győzni kellett, volna. ÉRTÜNK! MAGATOKÉRT! A KLUBÉRT! (figyeljünk a sorrendre, a fokozás nyomatékosító – és mozgósító – erejére), feszítették ki a fiatalok a molinót, hiába. Kaptunk egy gólt – K. Dezső épp vonalban állt, látta, a labda elrúgásának pillanatában, ebből gól lesz, a kapus nem ér oda a bal alsóra. Látta, de még végig kellett néznie – hosszú pillanat volt. Csend lett, gólcsönd, nem oly áhítatos, mint Darvasi Lászlónál, és nem gólöröm követte, ám itt is érdes és durva kiabálás, gólkeserv. K. Dezső lehajtotta fejét. A hosszabbításban (hogy teljes legyen a dráma) rúgunk még egy semmire se jó gólt, rohan a góllövő a labdával a középkezdéshez – amire nincs idő. K. Dezső leül (magába roskad). Vedd-lea-mezt! Vedd-lea-mezt!, ordítják a fiatalok a játékosoknak (az öregek csak úgy maguk elé bámulnak, el, a semmibe), akik közül a bátrabbak a kerítéshez jönnek. És K. Dezső arra gondol, ha győz a csapat, akkor dobálják ki a mezt a szurkolóknak, avagy rohannak be a drukkerek letépni mezt, gatyát, sportszárat a bajnoki cím (!) ünneplésekor – és a kieséskor is a mezt követelik. Amelyre méltatlannak bizonyultak. Menny és pokol. És visszasírja a langyos középmezőny purgatóriumát. Fel a buszra, ahol még van pár doboz sör és néhány korty a szatmári barackból. Visszafelé sötét csend van, csillagos éjszaka. És már a kiesés réme sem fenyeget.
Megáll a busz az immár NB II-es Hidegkuti (bocsánat, Nándi bácsi) Stadionnál. Ahova (az NB II-be is) persze eljön K. Dezső. És megy Soroksárra, Budaörsre, Budafokra. Járt ő már arrafelé. Rákoscsabán, a 22. sz. Volán ellen; Szentendrén, a Kossuth KFSE pályáján. Most majd a Barcikával játszunk. A pályák változnak, a szurkoló marad. A hívő abba a templomba megy be, amelyik az útjába esik. Imádkozni mindenhol tud (templom se kell). K. Dezső a pálya szélén, korlátnak támaszkodva szereti nézni a meccseket – odáig (az NB III-ba) azért mégse menne.
Egy év múlva ilyenkor az F, mint feljutásról szeretnék írni.
