Sándor Judit: Testbeszéd

Nemi diszkriminációs életrajz

  • Sándor Judit
  • 2016. szeptember 4.

Egotrip

A tudományos világban rákényszerülünk arra, hogy narcisztikus módon gyűjtögessük az érdemeinket: publikációnkat, konferencia-meghívásainkat, idézettségünket, impaktfaktorunkat soroljuk. Bármennyire is ódzkodtam tőle, rá kellett jönnöm, hogy muszáj összeírni saját fényes tetteinket, hisz senki más ezt nem teszi meg helyettünk. Ám nemrégiben egy neves kutató, Johannes Haushofer más fénybe helyezte a melldöngetéses életrajzok kötelezettségét. Kudarclistát állított össze, amely elbukott pályázatait, elutasított publikációit, vesztes jelentkezéseit tartalmazta. E lista haszna abban áll, hogy elgondolkodtat és megdöbbent: a legfényesebb karrierút is mennyi kudarcon át vezet a sikerig. Melanie Stefan a Nature-ben megjelent cikkében pedig azt állítja, hogy a tudományos kudarcokat tartalmazó életrajz hatszor hosszabb terjedelmű lenne, mint a sikereket felsorakoztató CV.

Most ezt a módszert alkalmaznám én is egy másik dimenzióban. Arra buzdítom az egyetemeken, kutatóhelyeken, az üzleti életben, bármely más területen dolgozó, sikeresnek számító, netán karrieristának titulált nőket, hogy írják le, milyen kudarcokat szenvedtek el, milyen buktatókkal találkoztak s milyen kitérőkre kényszerültek a pályájuk során – csupán azért, mert nők. Kezdem is – magamon. Nem is nagyon kéne megerőltetni magamat, hogy eddigi életutamat emancipációs akadályfutásnak lássam, annak dacára, hogy az én pályám az átlagos, középosztálybeli, értelmiségi körökben mozgó nőé, és nem éltem át olyan erőszakot, mint Takáts Zsuzsanna a felvételije előtt az uszodában. Mégis több tucat olyan esemény ugrik be – nemi diszkrimináció, zaklatás vagy akár erőszakos eset –, amelyek hosszabb-rövidebb időre feltartóztattak, eltérítettek a tanulmányaim és a munkám által kijelölt útról.

A korai emlékek közül azt idézném fel, amikor a zeneiskolából hazafelé tartva sokáig vártunk a buszra, s ezt használta ki egy ember arra, hogy a férfiasságával riogasson bennünket. Kisvárosban éltünk, így az illetőt nem sokkal később viszontláttam és fel is ismertem. Később visszahúzódóbb lettem, s kevésbé eredményesen szereltem le a szaporodó támadásokat. Az államigazgatási jog előadáson az oktató azzal kezdte a tárgy fontosságának ecsetelését, hogy kinyilvánította: „ez a tárgy a részletek olyan pontos elsajátítását igényli, amelyre a kolleginák nem képesek.” Legszívesebben azonnal otthagytam volna az előadást, s később sem tudtam megszeretni ezt a tárgyat. Előfordult, hogy péntek késő délután kellett visszamennem az egyetemre, amikor már senki nem volt ott, hogy „kijavítsam a jegyem”. Ott derült ki, hogy az oktató egyetlen betűt nem olvasott el a dolgozatomból, s merő szórakozásból rendelt vissza a „vizsgára” e szokatlan időpontban; s a vizsga sem vizsga volt, csak „beszélgetni” akart velem. Később, kutatóként zaklattak könyvtárban, páciensként orvosi vizsgálatkor, szorítottak falhoz a munkahelyemen, suttogtak mocskos dolgokat a metróban a fülembe. A nemzetközi vonaton a kalauz megpaskolt, míg én az ablakon át kifele bámultam. Közjogi méltóságtól egyszerű emberig sokszor a legváratlanabb helyzetekben ért ilyen meglepetés. Szinte mindenütt akadnak olyan férfiak, akik a lányok, nők iskolai, egyetemi, munkahelyi jelenlétére önkéntelenül is diszkriminációval, manipulációval, agresszióval reagálnak. Volt részem súlyos munkahelyi zaklatásban, amely szitkozódó éjszakai telefonokkal folytatódott éveken át, és volt, hogy hazamenni se mertem.

Egy idő után nem tudtam nem kihallani a kétes asszociációkat a dicséretnek szánt mondatok mögül sem. Egyszer egy kollégám – látva, hogy izgulok az órám előtt – azzal nyugtatott: „biztos vagyok benne, hogy minden diák azt szeretné, hogy te tartsd az összes órát.” „Elég, ha kimész és elmondod nekik a telefonkönyvet.” „Köszönjük a bájos előadónőnek.” „Mit mondjak, az írásai alapján egy vastag szemüvegű, dohányos hangú idős nőt vártunk volna.” Életem első munkahelyén rögtön csökkenteni akarták a fizetésem, mondván „most még apuka veszi a szép ruhákat, de hamarosan biztosan lesz más jelentkező, más meg ugyan mi is kéne egy ilyen lánynak”. A szexizmus még az emberi jogok iránt elkötelezett munkahelyeken is jelen van – épp ezért éri felkészületlenül az embert. Az pedig, hogy a tettes bocsánatot kérjen tőlem, mindösszesen egyetlen alkalommal fordult elő. Még aznap felhívott telefonon, és úgy tűnt, tényleg rájött, hogy hibázott.

Ezeket a megnyilvánulásokat sokkal nehezebb dekódolni, mint a leplezetlen szexista kifejezésmódot – de a verbális lekicsinylés, lesajnálás is ártalmas. Ha hallunk valamit, ami először dicséretnek vagy szakmai ítéletnek tűnik, de valójában nem az, először csak valami disszonanciát érzünk, s magunkban keressük a hibát. A lekicsinylés, a teljesítmény bagatellizálása, vagy a rossz, pusztán a külsőre tett dicséret a teljesítmény teljes figyelmen kívül hagyása mellett önértékelési problémákhoz vezet, s ez pedig folyamatos bizonyítási kényszerbe torkollhat.

Mindez rengeteg felesleges munkát okoz a lenézett, de tehetséges nőknek. Úgy becsülném, a zaklatások, a verbális és a tettleges erőszak, a diszkrimináció, s a mindezek hatásaként elálló önbizalomvesztés, célfeladás, a girbegurba kitérők a pályán, az esetleges állásvesztések, a többletmunka akár öt-tíz évébe kerülhet a nőknek – az esetek súlyosságától, a körülményektől és egyéni érzékenységtől függően. Ennyi idővel rövidíti meg a nőket a társadalmunkat átjáró szexizmus. És van, aki soha nem talál vissza, aki nem tud évek múltán sikeresen felvételizni, mint Takáts Zsuzsanna. Aki sosem lesz tehetségéhez mérten sikeres az elvesztegetett idő és a háttérbe szorítás miatt. És soha ki nem derül, hogy miért maradt hirtelen abba a tanulás, a sport.

Nem az a baj tehát, amit sokan a népesedés helyzetén aggódva álságosan hangoztatnak, hogy a nők „éveket ölnek” egyetemi és egyéb tanulmányaikba, hogy képzik magukat. A baj az, hogy sok férfi még mindig nem tudja elfogadni és a helyén kezelni az emancipációt. Hallgatóim, fiatalabb barátnőim ma is hasonló esetekről számolnak be, mint amelyeket húsz, harminc évvel ezelőtt mi is átéltünk. Mintha mi sem változott volna, sőt, még romlás is mutatkozna. Sokáig azt hittem, a nők ma könnyebb helyzetben vannak, hiszen nekünk annak idején jószerivel szavaink sem voltak arra, ami történt velünk. De hiába tudjuk szabatosan, akár jogi kifejezésekkel is leírni a nemi zaklatást, a hátrányos megkülönböztetést, a kapcsolati erőszakot, ha a közbeszéd elbagatellizálja az eseteket, sőt, viccesnek tekinti őket, elszigetelve így az áldozatokat. Jó példa volt erre, amikor neves újságírók minden tényismeret nélkül, reflexből az uszodai csoportos nemi erőszak áldozatát hibáztatták.

A nemi és kapcsolati erőszakot, a szexuális, munkahelyi zaklatásokat és diszkriminációs helyzeteket, eseteket összegyűjtő dokumentáció sokat segítene a fiatalabb generációknak abban, hogy időben felismerjék, mi történik velük, és ne veszítsenek éveket a küszködéssel s a vívódással azon, hogy ez vajon természetes-e. De pontosabb képet kaphatna e jelenségről a társadalom egésze is, s talán megtanulna nem legyinteni rájuk, mint ártalmatlan és ritka esetekre.

Nemrégiben a Képzőművészeti Egyetemen nők a művészet nyelvén próbálták bemutatni a naponta előforduló, mégis elhallgatott szexista megnyilvánulásokat. Húszéves unokahúgom kérte, hogy írjam le azt is: saját és barátnői tapasztalata szerint a gépjárműoktatók rendszeresen kikezdenek női ügyfeleikkel. Én ezt annak idején megúsztam – de mégis eszembe jutott egy élményem. Oktatás közben mellénk sorolt egy autó, melynek utasai – mind férfiak – a letekert ablakon keresztül üvöltötték tanácsaikat az oktatónak, hogy mit kéne velem tennie. Az oktatóm visszaordított a suhancoknak, mire valóságos leszorítóverseny kezdődött. Én persze rettegve tapostam a fékre. De miért kell mindig nekünk fékeznünk?

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.