Sándor Judit: Testbeszéd

Felturbózva

  • Sándor Judit
  • 2016. május 21.

Egotrip

A teniszcsillag Sarapova márciusi bejelentése arról, hogy elbukott a doppingteszten, nem csak sportolókat gondolkodtat el a képességfokozás etikai határairól.

Ma már nyilvánvaló, hogy Sarapovának tudnia kellett volna: a tíz éven át szedett Meldonium (illetve a más néven is forgalmazott, azonos hatóanyagú szer) idén januártól hivatalosan is tiltott képességfokozónak minősül. E gyógyszernek az egyes betegségek (például a cukorbetegség) megelőzése mellett elsősorban képességfokozó hatása van – a szervezet oxigénfelvételét segíti –, és ezt a gyártó cég sosem rejtette véka alá.

A mesterséges képességfokozás dilemmái ma már nem csak a sportban merülnek fel. A testi és idegrendszeri adottságok megváltoztatásának palettája igen színes, az időleges technikai alkalmazásoktól (stimuláló kütyük, high-tech sporteszközök, úszódresszek) a bionikus végtagokon, a gyógyszereken és az orvosi beavatkozásokon át a genetikai képességfokozásig terjed. E számos lehetőség nem csak az orvosokat, de a filozófusokat, jogászokat, szociológusokat is foglalkoztatja. A tökéletesítésnek – amit a nemzetközi szakirodalomban enhancementnek neveznek – számos célja lehet: a betegségek leküzdése, egyes, kiesett emberi képességek pótlása vagy kompenzálása, az életminőség javítása, vagy akár az emberi képességek befolyásolása. Kinek a jobb sporteredmény, kinek a jobb munkateljesítmény, kinek az öregedés kitolása lebeg a szeme előtt – vagy csak az, hogy hangulatfokozó szerekkel állandó borongós kedvét elrejtse mások elől.

Egy-egy ilyen beavatkozás lehet egyszerre terápiás és képességfokozó is – a határvonal kijelölése nem könnyű. A rövidlátás korrigálása lézeres műtéttel elsősorban gyógyító célú, de előfordulhat, hogy utána a páciens sokkal jobban lát, mint a „csupán” egészséges látású halandó – csak képzeljük el, hogy céllövőtől az autóversenyzőig milyen komoly előnyökkel járhat ez a különleges éleslátás. Előfordulhat, hogy a terápiás beavatkozásnak az idegrendszeri képességekre is jótékony, képességnövelő hatása lesz. A ma már kereskedelmi forgalomban gyártott, relaxációt és koncentrációt segítő kütyüknek és gyógyszereknek se szeri, se száma. Bár hasznosságukat nehéz megítélni, nemcsak sportolók keresik ezeket, hanem a munkaerő-piaci versenyben küzdő munkavállalók, az elit egyetemeken kapaszkodó egyetemisták, az élet valamely területén kihívásokkal küszködők. A tökéletesítés iránti vágy összefügg a munkaerőpiac kívánalmaival, hiszen egyre kevesebben dolgoznak egyre többet, a megszorítások, létszámleépítések miatt azon szerencsésekre, akiknek van munkájuk, növekvő pszichikai és fizikai terhelés hárul. Emelkedett a nyugdíjhoz szükséges szolgálati évek száma is (nálunk férfiak esetében 5, nők esetében 10 évvel az elmúlt évtizedben). Már rég nem csak az egészség megőrzése a cél: erős a kényszer és az igény a munkavégzési képesség meghosszabbítására, a munkaterhek miatti képességfokozásra is.

E technikákat nem ítélhetjük sommásan erkölcsösnek vagy erkölcstelennek: szinte mindegyiket lehet jó és rossz célra is használni. Abban aligha találhatunk kivetnivalót, ha az egyén saját szándékából, élete vagy teljesítménye kiteljesítése érdekében, a kockázatokat is megismerve dönt e szerek időleges, rövid távú használata mellett. Ám joggal háborodunk fel, ha a munkahely gondolja azt, hogy a túlmunkában csökkenő koncentrációra a stimulálószerek, gyógyszerek kötelező használata a válasz, netán a munkaadó valaminő ellenőrzés, kontroll miatt chipet ültet a munkavállalóba. Az egyéni autonómiát korlátozó kényszert a képességek kiélesítésekor sem fogadhatjuk el.

A jog szerepe is többrétű e kérdésben. Az engedélyezési eljárásnak át kell fognia a biztonság szempontjából fontos tényezőket, a különféle embercsoportok (nők, férfiak, gyerekek, idősek) eltérő kockázatait. Szabályozást igényel az is, hogy egyes eszközök milyen életkortól alkalmazhatóak, s hogy milyen tájékoztatással kell ellátni ezen termékeket. Ám az általános feltételeken túl szükséges a szélesebb, alapjogi, emberi jogi összefüggések feltárása is. Sérül-e az emberi méltóság akkor, ha valaki függővé válik ezen eszközöktől, és nélkülük már nem tudja elképzelni az életét? Mi történik, ha az általa megvásárolt technika tovább fejlődik, de ő már nem bírja pénzzel, és úgy érzi, hogy a technikával együtt ő is elavul? Szenvedhet-e hátrányt az, aki nem akar ilyen eszközöket használni, még akkor sem, ha betegsége vagy balesete folytán bizonyos érzékszervi képességei sérültek? Miképp lehet védeni a magánéletet, ha valaki olyan intelligens testprotézist visel, amely egészségügyi adatokat is gyűjt és továbbít? Mi történik akkor, ha a megszokott technikai eszközt már nem gyártják, de az egyén hozzászokott a használatához, s nélküle nem tud részt venni a mindennapi életben? Egyes országokban hamar gyógyszeres kezelést kap az a gyerek, akit „figyelemhiányosnak” bélyegeznek. És bár lehet, hogy a gyógyszer hatására valóban hosszabb ideig lesz képes koncentrálni, és a tanulmányi eredményei is javulnak, a terápia engedélyezésekor a hosszú távú hatás fontos szempont kell hogy legyen – beleértve ebbe a személyiség és önkép alakulását is. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a gyerek úgy érzi, csak gyógyszerrel képes jó iskolai teljesítményt nyújtani, anélkül értéktelen.

Ha a szervezetben végbemenő természetes folyamatok felturbózásáról van szó, még nehezebb a határvonal kijelölése. (Az enhancementről szóló filozófiai gondolkodás egyik guruja, Julian Savulescu ausztrál bioetikus professzor például hibának tartja a Meldonium felvételét a doppinglistára. Ő úgy véli, a természetes és a mesterséges képességfokozás elhatárolása számos következetlenséget hordoz – hiszen a sportolók között eleve komoly élettani különbségek vannak.) Alig akad olyan dolgozó férfi vagy nő manapság, aki ne élne valamilyen képességfokozónak tekinthető szerrel – a napi több csésze kávé, az energiaitalok és az erős vitaminok, az altatók és a jet-leg tabletták, de még az ülő munkát végzők gerincpárnái vagy a trombózis elleni gyógyszerezés is mind ilyen eszköznek tekinthetők. S ha a munkaerő-piaci versenyben mindennapos a képességfokozás, vajon miért a felháborodás a versenysportban alkalmazott szerek miatt?

Talán azért, mert tökéletlen, igazságtalan és egyenlőtlenségben bővelkedő korunkban a sportot szeretnénk a természetes emberi erőfeszítések tiszta versenyének látni. S mi legalább nem akarunk ilyen-olyan segédeszközeink révén szuperhősökké válni – csak a munkánkban szeretnénk valahogy évtizedek múltán is helyt állni.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.