"Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?"
"Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?"
"Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO- és/vagy az EU-tagságra hivatkozva, ezen szervezetek elvárásaitól teljesen függetlenül rendkívüli mértékben korlátozza az információszabadságot?"
Az első két kérdésre mindenki maga válaszolhatott néhány éve. A harmadikat sosem tették fel, viszont tavaly decemberben igennel válaszolt rá saját magának a magyar kormány. Majd pedig versenybe szállt Romániával és Bulgáriával abban, hogy ki tudja jobban hazavágni állítólagos NATO- és EU-normákra hivatkozva a nem túl mélyen gyökerező, de virágzó otthoni információszabadságot.
A forgatókönyv mindhárom országban azonos. Külső hatalmak, úgymint a NATO és az EU komoly elvárásokat támasztanak a szegény, csatlakozni vágyó ország titokrezsimjével szemben, és ennek egy új titoktörvény elfogadásával kell eleget tenni. Ezek után szorgos kezek megírják az új titoktörvényt, amibe a nemzetközi szervezetek elvárásain túl - hogy, hogy nem - mindenféle más is belecsúszik. Romániában ez a 2001-ben elfogadott új információszabadság-törvény erős korlátozását jelentette, annak megszületése után alig öt hónappal. Bulgáriában érdekes módon az új titoktörvény hatályon kívül helyezett egy jogszabályt, amely az elmúlt rendszer titkosszolgálati aktáihoz való részleges hozzáférést biztosította - azóta a betekintést a belügyminiszter személyes jóváhagyásához kötik. Magyarországon a titoktörvényt 1999-ben és 2003-ban hozzáidomították a NATO- és az EU-standardokhoz, elvégre tán be se vettek volna minket a "klubba", ha törvényi védelem híján mindent kifecsegünk. Ám alig telt el két év, és a magyar kormány vadonatúj titoktörvény-tervezetet kreált, aminek nélkülözhetetlenségét a szokásos módon az EU-val és a NATO-val indokolta; tartalmilag pedig hozta a megszokott botrányos színvonalat (lásd korábbi cikkünket: Ne szólj, száj! - Az új titoktörvény javaslatáról, Magyar Narancs, 2006. január 12.). A törvényjavaslat télen szerencsére elhalt, de a Miniszterelnöki Hivatal és a szakma (értsd: a titkosszolgálatok) már újra serényen dolgoznak a legújabb etűdön.
De mit is vár el tőlünk a NATO és az EU? Az EU esetében ez viszonylag könnyen kideríthető abból a százoldalas nyilvános dokumentumból, amely a minősített adatok biztonságos kezelésének szabályait részletezi - de arról például még véletlenül sem tesz említést, hogy hajdani bolgár titkosrendőrök aktáit meg kellene óvni a nyilvánosságtól.
A NATO már furfangosabb szervezet. Amerikai, brit és kanadai jogvédők éveken keresztül sikertelenül próbáltak hozzájutni ahhoz a dokumentumhoz, amely azt szabályozza, hogy a NATO milyen szempontok szerint titkosít bármit. Funkciójában ez a valami az egyes államok titoktörvényeihez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nem törvény, amely csak akkor érvényes, ha nyilvánosan kihirdetik, és akár egy betűt is csak úgy lehet megváltoztatni benne, ha arra megint törvényt fogadnak el. Ez a dokumentum - és korábbi változatai - évtizedeken keresztül úgy szabályozta a NATO titkosdokumentum-kezelését, hogy a nyilvánosság egyáltalán nem tudhatta meg, milyen szempontok és szabályok szerint nem ismerheti meg a NATO titkait. (Oh, hány titokgazda álmodhat egy ilyen, nem nyilvános titokszabályozással!) Nemhogy abba nem lehetett belekötni, hogy a titkosított adatot valóban feltétlenül el kell-e zárni a nyilvánosságtól, de abba sem, hogy a minősítés megfelelt-e a törvényes, formai követelményeknek. Hiszen senki nem ismerhette a törvényes követelményeket! Az már csak a ráadás, hogy a NATO titokszabályozását nem azért nem ismerhette meg a nyilvánosság, mert azt is titkosították, hanem azért, mert egyetlen tagállam sem volt hajlandó nyilvánosságra hozni - pedig ezt senki nem tiltotta meg nekik.
Ez a korszak idén augusztusban nagyjából lezárult. Ekkor a magyar Nemzeti Biztonsági Felügyelet megmagyarázhatatlan módon elhajló magatartást tanúsított, és kiadta a TASZ-nak, sőt az interneten közzé is tette az addig hozzáférhetetlen dokumentumot. A felügyelet honlapján bárki megtekintheti és összevetheti a tavaly decemberben az Országgyűlés elé terjesztett titoktörvény-javaslattal. Talán említeni sem érdemes, hogy a NATO egyáltalán nem írja elő azt a hihetetlenül restriktív szabályrendszert, amellyel a kormány évtizedekre gátat próbált szabni bizonyos kellemetlen, de az országra semmilyen veszélyt nem jelentő ügyekről szóló nyilvános vitáknak. Pontosabban nem úgy írja elő.
Örvendetes, hogy kiderült: a NATO-ra és az EU-ra való hivatkozás minden alapot nélkülöz, amikor a magyar szabályozást próbálják lerontani. Az persze nem látszik, hogy a NATO-tagállamok titokrezsimjeinek 2002 nyara előtti fejlődéstörténetében milyen szerepet játszott az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Ugyanis amikor az említett dokumentum 2002 nyarán hatályba lépett, rögtön úgy rendelkezett, hogy a korábban hatályban lévő titokszabályozás minden korábbi változatát azonnal meg kell semmisíteni.
A nemzetbiztonsági bizottsági rémdrámákon edződött illetőkben persze feltolulhat a kérdés: minek ez a roppant titkosság? A válasz messzire vezet. A magyar Alkotmánybíróság még 1994-ben csúnyán elbánt az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvényerejű rendelettel, amely a pártállami időkből maradt ránk, és ennek megfelelően a jogállami elvárásokat még hírből sem ismerte. Az akkor megalkotott és máig hatályos titoktörvény már megfelelt a legalapvetőbb jogállami kritériumoknak, míg az 1992-ben elfogadott információszabadság-szabályozás színvonalas és hatékony rendszert állított fel a közérdekű adatokhoz való hozzáférés terén. Ez a két jogszabály találkozott össze a csatlakozáskor azzal a NATO-dokumentummal, amely a hidegháború korai éveiben keletkezhetett, és így a szovjet típusú titokrezsimeknél nem sokkal barátságosabb elképzeléseket hozott be a magyar jogrendszerbe.
A NATO-elvárásoknak való megfelelésen így két dolgot érthetünk. Egy. A titkosszolgálatok és egyéb kormányzati tényezők jogkorlátozó kívánságlistáját, amiről nem merik bevallani, hogy ez tuljadonképpen az ő szívüknek kedves, és inkább a NATO mögé bújnak el. Kettő. A NATO avítt és legkevésbé sem demokratikus titokrezsimjét, amelynek meghonosítását valamilyen szinten valóban elvárják a tagoktól - csakhogy ez az első pontra kicsit sem hasonlít.
