Időtlenség
Mi marad egy államtitokból, ha lejár a szavatossági ideje? Szabad-e, lehet-e állampolgári szemnek illetni őt, ha az idő múlásával elveszti titok mivoltát? És a hatóságok vajon odafigyelnek-e arra, hogy raktáraikat kipucolják, s a megannyi romlott államtitkot közszemlére tegyék? Nemrég e kérdések kezdtek el mocorogni elmémben, s hogy választ leljek rájuk, vagy tucat államtitok-előállító trafikot kerestem fel kérdéseimmel. Az államtitok az az adat, amelyről egy arra feljogosított minősítő szigorú eljárás szerint megállapítja, hogy ha idő előtt nyilvánosságra kerülne, vagy valaki jogosulatlanul megszerezné, felhasználná, illetéktelenek tudomására hozná vagy illetékeseknek hozzáférhetetlenné tenné, az "közvetlenül sérti vagy veszélyezteti" a Magyar Köztársaság valamely fontos, "törvényben meghatározott" érdekét. Az államtitkok sorsát 1995 júniusáig a rendszerváltás előtti rendeletek szabályozták, s ezek nemcsak a titkosítható tárgyköröket és a minősítők körét kezelték igen lazán, de ismerték azt a megoldást is, hogy egy államtitok "visszavonásig", azaz az idők végezetéig államtitok maradhatott. Ám a jogállami erjedés, ezen belül is az Alkotmánybíróság vetett véget ennek a vircsaftnak, és a minősítők nagyobb szomorúságára megsemmisítette e rendeleteket. A titkolózók ezek után már csak 90 éves titkosítási maximummal vigasztalódhattak (ami az Egyesült Államokban például az alapesetben maximum 25 év).
Aggódó sorainkkal számos, minősítésre jogosult állami szervet megkerestünk. Mindtől ugyanazt az adatot igényeltük: árulnák már el, hogy 2004. január 1. óta mely államtitkoknak és milyen okból szűnt meg a minősítésük, mi volt ezek tárgya, s annak idején mennyi időre, milyen jogszabályhely alapján, milyen minősítési jelöléssel és ki minősítette őket.
Változatos reakciók érkeztek. Az egészségügyi tárcánál egy ilyen irat sem akadt, a Pénzügyminisztérium is csupán egy kérészéletű, kilenc és fél hónapot megért államtitokról számolt be ezen időszakból. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumot már jobban megdolgoztatta a kimerítő válasz. Egyrészt az adatok jó része nem fellelhető, mivel hajdanán, a hetvenes évek elején az iraton csak a minősítési jelölésnek (Szigorúan titkos!) kellett szerepelnie, de annak már nem, hogy mikor, mennyi időre és milyen jogszabály alapján rekkentették el őket a kandi tekintetek elől. A hatályos titoktörvény alapján titkosított adatok közül az utóbbi három évben egyiknek sem szűnt meg a minősítése - viszont így is csekély kétezer-hétszáz tételből álló listát kaptunk meg elektronikusan és papíron, amit a BM Központi Irattárától megörökölt anyag is gazdagított. A felsorolás nagy részét a KGST tanácskozásaival, az életmentő- meg a partizánemlékérmek adományozásával és külügyi kérdésekkel kapcsolatos dokumentumok teszik ki.
A Miniszterelnöki Hivatal sajnos nem vette a fáradságot, hogy érdemben válaszoljon, és unalmas statisztikákkal próbálta elütni a dolgot. A Legfőbb Ügyészségnek, úgy látszik, nem szokása, hogy maga minősítsen államtitokká valamit - ők egyetlen ilyen esetről számoltak be. A Budapesti Katonai Ügyészség úgy tett, mintha rá nem vonatkozna az a törvény, ami a Legfőbb Ügyészségre igen, viszont udvariasan kérték ezen tartalmú tájékoztatásuk szíves tudomásulvételét. A Fővárosi Főügyészség ennél trükkösebb volt, és azt mondta, hogy amit igényeltünk, az nem közérdekű adat, hanem egyedi büntetőeljárások adatai, melyekről nem adhatnak felvilágosítást. Pedig nem betekintést kértünk ezekbe az iratokba, hanem csak azt az információt, hogy ki, milyen ügyet, milyen jogszabály szerint és mennyi időre zárt el a nyilvánosságtól. A Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálata cuki kis statisztikákat küldött, és általánosságban ismertette deklasszifikációs munkásságát, ám konkrét ügyekről egy szót sem írt.
Természetesen nem lett volna szívünk kihagyni az Országgyűlést sem. A honvédelmi és rendészeti, valamint a nemzetbiztonsági bizottságot örvendeztettük meg kérdéseinkkel. Először azt írták, hogy megítélésük szerint az adatvédelmi törvény csak az érdemi tevékenységük körében kötelezi őket tájékoztatásra, ám az általunk igényelt adatok ügyviteli kérdésnek minősülhetnek, így kétséges, hogy válaszolhatnak-e. És azzal is gond lesz, hogy a kért adatokat a bizottsági jegyzőkönyvekből kell kinyerni - márpedig korántsem biztos, hogy kötelezni lehet-e őket ilyesféle "adatfeldolgozásra". Addig is az adatvédelmi biztoshoz fordulnának. Aki - szerencsére - nem habozott. Két héttel később Lázár János és Simicskó István újabb levéllel jelentkezett. Az ombudsman nem tesz különbséget az "érdemi" és az "ügyviteli" adatok között, a lényeg az, hogy közfeladatot ellátó szerv birtokában lévő, közérdekű adatról van-e szó. "Az álláspont indokolása eloszlatta az igény teljesítésével kapcsolatban korábban jelzett kételyeinket" - írták az elnökök, és csöpp időt kértek, amíg a bizottsági munkatársak összeszedik a kért adatokat.
Az átcímkézés hazai bajnoka a papírforma szerint a Nemzetbiztonsági Hivatal lett. Nem kellett a szomszédba menniük a kifogásért, a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény ugyanis azt írja, hogy "a nemzetbiztonsági szolgálat által kezelt közérdekű adat megismerésére irányuló kérelmet a nemzetbiztonsági szolgálat főigazgatója - nemzetbiztonsági érdekből vagy mások jogainak védelme érdekében - megtagadhatja". És mert megtagadhatja, hát meg is tagadta! Van tehát egy (nem személyes) adat, amit a magyar állam valamely fontos érdeke miatt évtizedekig elzárnak a nyilvánosságtól. Emberöltőnyi idő telik el, és elenyészik a veszély, amivel a titok kiszivárgása járna. Vélnénk, most már meg lehet tudni, mi is volt e nagy titok. Ám kiderül, hogy nemzetbiztonsági érdekből semmit nem lehet megtudni. Nincs érvényességi idő, nincs minősítési procedúra, nincsenek titokkörök.
Ez az ügy soron kívüli eljárásban bíróság elé került. Az első napon a bíró elhalasztotta a tárgyalást, hogy eldöntse, Alkotmánybírósághoz kell-e fordulnia, vagy mégiscsak összeegyeztethető az információszabadság a nemzetbiztonsági törvénnyel. Aztán megszületett az elsőfokú ítélet: nem kell Alkotmánybírósághoz fordulni, és az NBH jogosan tagadta meg az adatigénylést. Hát, nem tudom... Bár még hátravan a másodfok, nekem úgy tűnik, lesz dolga az Alkotmánybíróságnak ezzel a szabályozással. És nem valószínű, hogy ma másképp látnák a nyilvánosság ügyét, mint tizenkét éve, amikor azt vetették papírra, hogy "a nyilvánosság próbája nélkül az állam polgáraitól 'elidegenedett gépezetté', működése kiszámíthatatlanná, előreláthatatlanná, kifejezetten veszélyessé válik, mert az állam működésének átláthatatlansága fokozott veszélyt jelent az alkotmányos szabadságjogokra".
