Voltak idők, amikor a nyomozó hatóságok kínvallatással kényszeríthették ki a gyanúsítottak vallomását, de a spanyolcsizma és az ujjszorító alkalmazásának az alkotmányos eszmék megjelenésével bealkonyult. A nemo tenetur elve szerint senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát vagy hozzáartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolja, vagy ezzel kapcsolatban bizonyítékokat szolgáltasson. Mentességet élveznek azok is, akik bizalmi jellegű foglalkozásuknál fogva ismerhetik meg mások titkait (például orvosok, ügyvédek).
A magyar rendőrség egyelőre nemigen vesz tudomást ezekről az elvekről. Arról most ne beszéljünk, hogy évente hány kényszervallatásra derül fény, és vajon mennyi lehet a tényleges számuk. Vannak ennél sokkal finomabb eszközök is. Mint köztudott, a rendőrség kitartó harcot folytat a tiltott drogok előállítói, terjesztői és nem utolsósorban fogyasztói ellen. Ennek keretében legutóbb az egyik kábítószerügyekben illetékes rendőrtiszt a tévében arra biztatta a szülőket és a tanárokat, hogy ha a gyereknél drogot találnak, forduljanak bizalommal hozzájuk. Az érvelés szerint így hamarabb a nyomára akadnak az ártatlan lurkókat veszélyeztető kábítószer-maffiának. A felhívás azonban csapda.
Bizonyára sok anyuka és apuka nem hallott róla, hogy tizennégy év felett a drogfogyasztás börtönbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény. És még többen lehetnek azok, akik nem tudják, milyen szűk körben van csak lehetőség gyógykezelés választására a büntetés helyett. Éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy a rendőrséget jóhiszeműen tájékoztató szülő néhány nap múlva előzetes letartóztatásban találja gyermekét. Még nagyobb a veszély a tanárok esetében. A hozzátartozók talán elővigyázatosabbak, míg az iskolaigazgatók hamarabb nyúlnak a telefonért, ha valamelyik diákról kiderül, hogy drogozik. Évek óta hallják a sajtóban a rémhíreket az iskolák környékén árult kábítószeres bélyegekről, a "beetetésekről". Nyilván nem járnak utána és nem tudják, hogy az egész egy faktoid, vagyis olyan tény, amely csak azóta létezik, amióta az újságokba bekerült, egyébként semmi bizonyíték nincs rá. Ezért ha azt üzeni a rendőrfőnök, hogy először őket értesítsék, hát alkalomadtán majd nem sokat teketóriáznak.
Tehát a rendőrségi felhívás nyomán megtévesztett szülők és tanárok tehetnek bejelentést olyan fiatalok ellen, akiket önszántukból sohasem jelentenének fel, és nem tanúskodnának ellenük. Emellett ma is vannak olyan esetek, amikor az iskola hatósági sugallat nélkül is rendőrkézre juttatja diákjait. Néhány középiskolai tantestület úgy tesz eleget oktatási, nevelési kötelezettségének, hogy a droghasználó tanulót kirúgja az iskolából, majd tájékoztatja, na nem a szülőket vagy valamelyik drogambulanciát, hanem a nyomozókat. A hivatástudat legszebb példáját mégis az orvosok és a mentősök adják, akik a szertől rosszul lett páciens ellátása mellett, sőt olykor ahelyett, kihívják a rendőrséget. Így nyomban sor kerülhet az első kihallgatásra, és ha a beteg állapota megengedi, akkor nem az orvosok szállítják a kórházba, hanem a rendőrök az őrsre.
Mit mondhatunk a történetek szereplőiről? A rendőrség ötlete nem okoz meglepetést. Õk mindig is a szervezett bűnözés elleni harcról beszélnek, és közben a fogyasztókat hajkurásszák. Azokról az orvosokról és tanárokról pedig, akik erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy részesei legyenek az ördögi droghasználók elleni küzdelemnek, az jut eszembe, amit Husz János mondott a vesztőhelyéhez buzgón rőzsét hordó asszonyságnak: "Ó, szent együgyűség!"
