A pesti zajokat meg sem hallom, gyakran még a mentők szirénázását sem: ezekhez hozzá vagyok szokva. Pszichológiai szakszóval: habituálódtam hozzájuk, a szó legszorosabb értelmében nem hallom meg őket. Számomra Pest csendes, nyugalmas város, a falu pedig roppantul stresszes hely.
A habituálódás egyike a legalapvetőbb tanulási folyamatoknak. Már néhány napos csecsemőknél is működik: ami inger folyamatosan éri a babát, ahhoz habituálódik, és egy idő után semmi jelét nem mutatja, hogy bármit is észlelne. Ez jól mérhető például EEG-vel: minden inger, amit az ember észlel, valamilyen jól kimutatható agyi elektromos tevékenységet okoz.
Innen tudjuk például, hogy az ember nem az anyanyelvével együtt születik. Ha egy néhány napos babának folyamatosan játszanak egy hangot (pontosabban: egy fonémát, azaz egy hangnál valamivel kisebb egységet, amikre a nyelvészek szokták felbontani a hangokat), eleinte a baba reagál rá, később azonban meg sem hallja. Felőle nyugodtan mehet a "bő-bö-bö-bö-bö", az észlelés legcsekélyebb jelét sem mutatja. Ha azonban hirtelen átváltanak egy másik fonémára, például egyszer csak ez hallatszik: "pö-pö-pö-pö-pö", akkor a baba erre reagál. Egy néhány napos baba a világ összes nyelveinek összes fonémáját felismeri, azaz ha az egyikről a másikra váltanak, akkor azt észleli.
Később azonban már nem ez a helyzet. Néhány hónapos korában a baba egy ilyen helyzetben már csak akkor reagál, ha olyan hangra váltanak, amely az anyanyelvében létező fonéma - feltéve persze, hogy a korábbi és az új fonéma eléggé hasonló egymáshoz. Egy japán baba például nem reagál akkor, ha "jö-jö-jö-jö-jö"-ről "lö-lö-lö-lö-lö"-re váltanak: az ő anyanyelvében ez a fonéma nem létezik. (Érdemes kipróbálni: ismerünk több száz japán szót vagy nevet, de "l" még véletlenül sem szerepel bennük.)
Ebben a kísérletben voltaképp nem is a habituálódás a lényeg, hanem annak ellentéte: amikor egy új inger megszünteti a habituálódást, azaz diszhabituálódunk. A diszhabituálódás abban különbözik a szokásos érzékeléstől, hogy ilyenkor sokkal alacsonyabb az ingerküszöbünk. Egészen kis különbségekre is reagálni tudunk anélkül, hogy odafigyelnénk, ha az új inger is jól ismert számunkra.
A habituálódás azért is fontos pszichológiai jellemzőnk, mert nagyon finoman be tudjuk magunkat állítani arra, hogy milyenfajta változásokra diszhabituálódjunk és milyenekre ne. Ez függ persze attól, hogy a diszhabituálódást okozó ingerek mennyire ismerősek. Én például, aki egész életemben nagyvárosban éltem, a városi zajokhoz általában is tudok habituálódni, és nem hallom a változásaikat, például hogy épp jön-e egy trolibusz, vagy sem. Ezért van, hogy többnyire még a szirénázást sem hallom meg, ha nem figyelek, azaz ha épp habituálódva vagyok általában a városi zajokhoz. Akinek ezek a zajok kevésbé otthonosak, azok Pesten lépten-nyomon diszhabituálódnak, mint én falun. Ezért érzik a várost annyira zajosnak.
Állítólag Kína egyes vidékein házőrzőnek nem kutyát használnak, hanem tücsköt. A tücsök folyamatosan ciripel, éjjel-nappal, de ezt a ház gazdái nem hallják: habituálódtak hozzá. Ha azonban valaki idegen érkezik, akkor a tücsök elhallgat, és erre felriadnak a lakók. Ez a sztori számomra kicsit városi legenda ízű, nagyon régen olvastam, és nem tudom már, hol, mennyire hiteles forrásból. De a történet akkor is jól mutatja a diszhabituálódás erejét, ha Kínának valójában nincs is ilyen része.
A habituálódás nemcsak fizikai ingerekre működik, hanem olyanokra is, amelyeknek a tartalma, a jelentése hordozza az ingert. A habituálódásról szól például az a mese is, amikor a pásztorfiú rendszeresen farkast kiált, amikor nem jön farkas, és később már akkor sem hisznek neki, amikor tényleg jön. Pontosabban: nem reagálnak, mint ahogy a baba sem a folyamatosan jövő hangokra vagy én a városi zajokra.
Lehet habituálódni például a durva beszédhez is. Gondoljunk az ismert viccre, amikor különféle nemzetiségű turisták csodálják a Niagara-vízesés fenségességét. Az angol: Wow, how wonderful! A német: Ach, wie wunderschön! Az orosz: Kak eto prekrasznoje! A magyar: bameg, dekurvafasza. Valóban, magyarul valahogy modorosnak hatna egyszerűen csak annyit mondani: jaj, de gyönyörű. Azért, mert a hallgató diszhabituálódna, mivel egyszerre csak más ingert kapna, amit az ilyen fenséges élményekhez általában társítani szokott.
Az utóbbi években a politikai közbeszédben is megtörtént egyfajta habituálódás. Mindennapivá váltak az olyan, korábban durva és azonnali diszhabituálódást (például zavart, megbotránkozást) okozó szavak, mint például a hazugság, a nemzetrontás, a katasztrófa. Ma már, ha ezeket a szavakat halljuk, egyáltalán nem kapjuk fel a fejünket, ahogy régebben nem különösebben reagáltunk arra, hogy "nem értek egyet az előttem szólóval". Ha egyszer vitatkoznak, ez a dolgok természetes rendje. Ma pedig az, hogy a vitapartner hazudik, hazát árul, nemzetet ront.
Én akkor mennék falura nyaralni, ha kalandra vágynék, új ingerekre, aktív kikapcsolódásra, más szóval: gyakori diszhabituálódásra. Éppen azért pihenek Pesten vagy más nagyvárosban, mert nem erre vágyom. Akinek a falusi ingerek otthonosak, azoknak lehet ez a legjobb kikapcsolódás, de sok városi embernek nem.
A durva politikai beszéd még nem annyira otthonos inger számunkra, hogy a hiánya legyen stresszkeltő. Érdemes lenne kipróbálni az elhagyását, ez ugyanolyan hatásos lenne, mint a kínai tücsök. A diszhabituálódás működésének ismeretében tudjuk, hogy a csend sokszor hangosabb a zajnál.
