Na, álljak meg már egy percre! Ezen írás olvasója nem biztos, hogy olvasta azt a szövegemet, melyben leírtam találkozásomat az öreggel, és ha olvasta is, lehet, nem emlékszik semmire, s így kénytelen vagyok röviden rekapitulálni. Ebben az író – szerénységem – nem kis meglepetésére a Kavics utcában magával az athéni Szókratésszel találkozott össze, akiről ott helyben kiderült, hogy nem végezték ki – ergo a még korábbi szövegeket, a „miért végezték ki” szövegeket oly módon kellett volna olvasni, hogy Miért is akarták volna az athéni polgárok kiitatni Szókratésszel a bürökpoharat?
Szóval Szókratészt nem végezték ki, a hajó ugyanis, melynek megérkezéséhez Athénban az elítéltek kivégzése hozzáigazíttatott, elsüllyedt, s így soha meg nem érkezett. Szabadon kellett engedni az öreget. Csakhogy Athén derék polgárai az után, hogy lelkesen kimondatott róla: mételyezi az ifjúságot, azaz rákérdez az igazságra, nem engedhették meg, hogy továbbra is ott lófráljon az agorán; muszáj volt eltávolítani Athénból, s még a barátainak sem engedték meg, hogy kifecsegjék az igazságot. Mész te rémséges alak – aki még azt sem tudod, hogy mi, akik a hatalmat képviseljük, tudjuk az igazságot, s rákérdezni az igazságra azzal jár, hogy keresztre feszítenek, kerékbe törnek, felnégyelnek, lefejeznek, felakasztanak, s még a legjobb esetben is kiitatják veled a bürökpoharat; nézz körül, s keress még egy helyet, ahol ilyen humánus módon végzik ki a kivégzendőket – szóval mész, ahová akarsz, menjél az athéni istenek hírével, akiket megtagadtál. S ő ment, mert Athén rendeléseivel soha szembe nem szegült, még ha netán helyességükről nem is mindig volt meggyőződve. Hetvenéves volt Szókratészünk ekkor, s talán maga is azt gondolta, valahogy csak kihúzza azt az életéből még hátralévő kis időt. Végül is mintha már butaságnak is tartotta volna, hogy önszántából soha el nem hagyta Athént; még az Ilisszoszt sem volt hajlandó átlépni, amikor Phaidrosz pedig azt szerette volna. Egyet azonban akkor még nem tudott. Athén istenei úgy rendelték, hogy akit egyszer büntetőperben halálra ítéltek, azt csakis az illetékes ítélet-végrehajtó, az illetékes hóhér ölheti meg; mese nincs, ki kell végezni: sem ágyban párnák közt meg nem halhat, sem önkezével nem vethet véget életének, sem valami kocsi nem zúzhatja össze, sem holmi vírus nem végezhet vele – nem tudom, Athén istenei találkoztak-e már vírusokkal, mármint hogy tudtak-e róluk, de ez mindegy is. Az athéni ítéletet viszont csakis Athénban lehet végrehajtani, Spártában, Rómában, Jeruzsálemben nem.
Szókratész tehát arra ítéltetett, hogy bolyongjon mindaddig, míg rá nem lel egy zsarnokra, aki elítélteti és kivégezteti. Hogy kétezer és valahány száz éven át nem talált ilyenre, az elég furcsa; erről azonban még nem beszélgettem vele. Ott, helyben azonban elhatároztam, hogy mindenről ki fogom faggatni, ezért is hívtam meg magamhoz. Eszembe sem jutott, hogy ez most szigorúan tilos: ha ki is megyek sétálni – szigorúan maszkban! – a Rózsadombra, a lakásomba nem hívhatok meg senkit sem. Meghívtam hát Szókratészt – szabálysértés –, neki úgysem árthatok, én pedig szembenézek a megfertőződés veszélyével. A minap is beengedtem a Tesco-futárt, hogyne engedtem volna, enni kell ugyebár – hogyne hívtam volna meg hát Szókratészt! Ezt az alkalmat én aztán el nem szalasztom. S míg kettesben ballagtunk a kerten át a lépcsőház felé, még az is megfordult az agyamban, hogy talán engem is kivégzésre ítéltek az istenek – igaz, én nem tartozom a görög istenek hatáskörébe, még ha többet is tudok róluk, mint a monoteista vallások Istenéről. Merthogy egyszer engem is halálra ítéltek. Igen? Nem is mondtad/mondta/tetszett mondani. Dehogynem, csak nem éppen ezekkel a szavakkal.
Hát nem meséltem már el jó néhányszor, hogy a vészkorszakban, a nyilas uralom idején családommal egy Tátra utcai védett házban „laktunk”? Védeni ugyan nem védett semmitől, de kétségtelenül jobb volt ott, mint a VII. kerületi gettóban. (Már majdnem azt mondtam, hogy kellemesebb volt ott, de ezt a frivolságot mégsem írtam le, tekintetbe véve a negyven embert egy kétszobás lakásban, s helyemet a padlón a zongora alatt). Védett háznak azért nevezték, mert csak olyan zsidók éltek ott, akiknek valamilyen külképviselettől „menlevelük” volt. „XY a svéd követség védelme alatt áll.” Nekünk svájci volt, meg vatikáni, ha jól emlékszem. Aztán ha bejöttek a házba nyilas suhancok (sem svájci katonák, sem svájci gárdisták nem álltak a kapuban, hogy elkergessék őket, csak valami szöveg volt kitéve a bejáratnál), s lerendelték az ottlakókat az udvarra, mindig elvittek közülünk néhányat, hogy belelőjék őket a közeli Dunába. Mi már tudtuk ezt. A sárga csillag, melyet a mellünkön viseltünk, azt jelentette tehát, hogy bennünket halálra ítéltek, s csupán idő kérdése volt, hogy az ítéletet mikor hajtják végre. Hogy az athéni istenek szemében ez jogi szempontból ítéletnek és ítélet-végrehajtásnak minősült volna-e, azon még elgondolkozhatunk. Ez járt tehát a fejemben, midőn betessékeltem Szókratészt a lakásomba, s azon törtem a fejem, miképpen tudnám ezt az öregnek elmesélni. Lehet, hogy egy szót sem értene a dologból. Bizonyos értelemben persze máig sem értem magam sem. Két dologról azonban megfeledkeztem. Az egyik: Szókratész 2419 éven át mászkált történelmünkben, s bizonyára nyitott szemmel, ahogy Athénban is. Sok mindent megélt, sok mindent próbált megérteni. A másik: ha halálra lehet ítélni valakit pusztán azért, mert beszélget az athéni agorán fiatal emberekkel, akkor miért ne lehetne halálra ítélni valakit azért, mert zsidó?
– Örülök, Szókratész, hogy összefutottunk. Nagyon kíváncsi vagyok… nagyon sok mindenre. Arra is, hogy miként gondolkodtál valójában, amíg Athénban tevékenykedtél, meg arra, hogy miként látod mindazt, amit rólad állítólagos halálod után összebeszéltek. Arra is nagyon kíváncsi vagyok persze, hogy a megélt két évezredben hol s merre jártál, mit tapasztaltál, s hogyan gondolkodsz a tapasztaltakról. Pontosabban, hogy mi változott meg benned, gondolkodásodban a több mint kétezer éves tapasztalatok fényében. Ha továbbra is egyfolytában kint álltál a gondolkodás szelének huzatjában… Várj csak. Azóta sem írtál semmit, hogy elűztek Athénból? Titokban persze, hiszen nem szabadott tudni, hogy életben vagy. Bár… ha bármit publikáltál volna, azt mindenki csak mint Pszeudo-Szókratész munkáit emlegette volna.
– Fiatal barátom …
– Szerintem én vagyok az öregebb.
– Na, ne hülyéskedj. Ha kinézetem szerint csak 70 éves vagyok is, tapasztalataim szerint majd két és fél ezer éves.
– Igaz, igaz. De most tusolj le, és helyezd kényelembe magad. Holnap majd elkezdünk beszélgetni.
