A farközép fölötti kék (!) foltot, amely a születés után még több évig látható, a japán császári ház orvosa, dr. Bälz nevezte el így 1883-ban, ugyanis azt hitte, hogy valami öröklődő, mongol sajátosságról van szó. Nem tudom, hogy a folt („pötty”) miként változott hirtelen pirossá a tudósok elméjében, és hogy vált a magyarság hun−japán atyafiságának bizonyítékává. A japán közgondolkodásban egyébként az uralkodó nézet az, hogy a japánság különleges és egyedi: földrajzi értelemben persze ázsiai, de nyelvileg és kulturálisan semmi köze a mongolokhoz, kínaiakhoz, koreaiakhoz és más efféle „ázsiai népekhez”.
A nyugati kategorizáció más. Ha az emberi rasszokról volt szó, általában elszabadult a tudósok fantáziája. A 18. század nagy svéd tudósa, Carl von Linné volt az első, aki a hol hófehér, hol sötétbarna bőrű ázsiaiakat egyszerűen sárgaként azonosította (latin luridus). Szerinte négy emberi rassz van (afrikai, amerikai, európai és ázsiai), amelyek temperamentuma különbözik, cselekvésük rugói is eltérőek, és a bőrszínük is más (fekete, vörös, fehér, sárga). A (sárga) ázsiaiak temészete például melankolikus, merev, szigorú, dölyfös és mohó (rigidus, severus, fastuosus, avarus). Mivel dölyfösek és mohók, nem csoda, hogy a 19. század végétől megannyi aggódó európai írástudó értekezett az Európát fenyegető sárga veszedelemről. A legismertebb ezek közül talán J. Novicow Le péril jaune c. műve (1897).
Mit gondolnak a japánok a saját eredetükről? Arnaud Nanta 2008-ban összegezte az erről folytatott évszázados vitát, amelynek a kimenetele az volt, hogy „a japán faj” izolált, egyenes vonalú fejlődéséről szóló tanítás helyébe az írott történelem előtti csoportok közötti keveredés elmélete lépett. A genetikusok az 1980-as évek óta általában úgy vélekednek, hogy a japán etnikum genetikai formálódása több egymást követő hullámban, népek keveredésével történt. A nyugati tudományban ma már elfogadott tétel az, hogy a nyelvek és népek története általában nem azonos (például a magyar nyelv mai beszélői genetikusan eltérnek a szibériai nyelvrokonaiktól vagy a finnektől is). A japán nyelvészek viszont általában az etnikai keveredéssel párhuzamos folyamatként képzelik el a japán nyelv kialakulását. Ebből következik az, hogy a japán nyelvtudományban nem számít a gyengeelméjűség vagy a dilettantizmus csalhatatlan jelének a nyelvkeveredés, a többszörös nyelvrokonság feltételezése. Az európai nyelvészek, ugye, akármit is gondolnak például a magyar nyelvről: esetleg azt, hogy finnugor nyelv, netán azt, hogy szittya, etruszk vagy sumér, de azt senki sem képzeli, hogy esetleg ez a három egyszerre is lehet. August Schleicher a 19. század közepének mérvadó nyelvtudósa már 1850-ben leírta: „A keveréknyelv nem létező fogalom: nincsenek kevert nyelvek, amiként egy egyén vagy egy szervezet sem lehet más, mint szigorú egység”, és ez a nézet rövidesen általánosan elfogadott lett. Ezt az axiómát azonban a japán nyelvészek nem fogadták el, sőt volt olyan kiemelkedő európai nyelvtudós is, például Jevgenyij Polivanov, aki így írt (1924-ben): „A japán nyelv hibrid eredetű, a déli, szigeti, ausztronéz, másrészt a nyugati kontinentális, a koreai (és más kelet-ázsiai kontinentális altaji nyelvek) közös elemeinek amalgámja”.
A japán tudományban marginálisan él csak az a vélekedés, miszerint a nemzeti őstörténet kulcsa a nyelvek összehasonlítása lenne. Ebben a kontextusban talán már érthető, hogy Japánban a nyelvrokonság kutatásának a státusza más, mint Európában. Nincs „sztenderd elmélet” a japán nyelv eredetéről vagy az őstörténetről. Ezen a kutatási területen kevés az élvonalbeli nyelvész, bár voltak kiváló japán nyelvtudósok (pl. Hattori Shiró, Óno Susumu), akik „átrándultak” a rokonságkutatás alacsony presztízsű területére. Azonban egy sem volt olyan közöttük, aki a tudományos rangját a japánság „ősi gyökereinek kiásásával” alapozta volna meg. A „japán nyelv rokonságáról” szóló diskurzus más, mint a magyar nyelv szittya-hun-finnugor-... stb. rokonságáról szóló, fehérizzásig hevített vita. A nyelv eredetének kérdéséhez való hozzászólás Japánban valami olyan aktus, mint amikor mondjuk a hangtan tudós professzora beül egy jó nevű budai gimnázium szép magyar kiejtési versenyének a zsűrijébe.
Az igazi tudósok a japán nyelv rokonságát is a közös eredet megállapításának hagyományos technikájával keresték. Ez az ún. „összehasonlító módszer” végül is igen egyszerű. Vegyük például a következő angol és német szavakat: deed / Tat ’tett’, door / Tür ’ajtó’, dream / Traum ’álom’, flood / Flut ’áradás’, illetve toll / Zoll ’vám’, tug / Zug ’húz / vonat’, tide / Zeit ’idő’, heart / Herz ’szív’. Mint látható, hogy az angol „d” német megfelelője a német „t”, az angol „t” megfelelője pedig a „z” (ejtsd „c”). A párba állított szavak jelentései elég közel állnak egymáshoz. Ha tömegesen mutathatók ki ilyen szabályos megfelelések jelentésükben is hasonló alapvető szavak között, akkor azt szokás feltételezni, hogy a két nyelv közös eredetű (azaz esetünkben a germán nyelvcsaládból származik).
A jelentések rokonságának az igazolása mindig előfeltételez némi önkényességet. A japán nyelv legsikeresebb rokonítási kísérlete az ún. „altaji” (török, mongol, mandzsu-tunguz) és a koreai nyelvekkel való egybevetés. Martine Robbeets egyetlen kötetbe gyűjtve közölte azokat a szófejtéseket, amelyek a közös eredet bizonyítékai lehetnek (2005). Csak el kell hinnünk, hogy a japán au ’találkozik’ és a mandzsu afan-dumbi ’összecsap, egymásra támad’, vagy például a japán furu ’felráz’ és a mongol büle(-x) ’köpül, kavar’ stb. közös eredetű. A jelentésmegfeleltetés problémája már a fenti példákon is látható. A tide ’idő’ jelentése már nem él, a dream szót pedig inkább más jelentésekben használták az óangolban és egyes germán nyelvekben (’öröm, mulatság; látomás, illúzió’). Szerencse, hogy az angol timber ’épületfa’ szó megfeleltethető a német Zimmer ’szoba’ szónak: az óangol timber egyik jelentése ’épület’, de ha nincs szerencsénk, rekonstruálni kell egy vélhető közös jelentést. Murayama Shichiró kyotói professzornak szerencséje volt. Ő a japánt „ausztronéz alaprétegen formálódott altaji nyelvnek” tekintette. 1973-as könyvében szabályos hangmegfelelést mutatott ki egy ’fül’ és egy ’picsa’ jelentésű szó között, megtalálva a két szó jelentése közötti átmenetet. Roy Andrew Miller amerikai tudósnak viszont nem volt szerencséje, mert képtelen volt a két szó közti szemantikai kapcsolatot meglátni, és kigúnyolta Murayama felfedezését. Az olvasó talán már sejti is, hogy mire akarok kilyukadni: bizony a jó tudósnak is szüksége van némi szerencsére.
