Egotrip

Azért annak van egy kis húzása, amikor reggel hatkor megpróbálom betuszmákolni a biciklit a liftbe, nem beszélve arról, amikor a földszinten háttal megpróbálom kirángatni a hátsó kerekére állított szerkezetet a kutyasétáltatásból visszatérő nyugdíjasok nagy örömére.

Nem a tehetetlenség a legszörnyűbb az egészben, ahogy állsz ott bárgyú képpel, bénán, szótlanul és mozdulatlanul, lassan pásztázva a látványt, futtatva szemed a romokon, percenként E.-re nézve közben, aki a jó hírrel tíz perce riasztott, mondjon már valamit, ő az okosabb, mi van ilyenkor, ebben a helyzetben tenni mit lehet, nem értve, az istennek se értve, hogy miért, ki hogyan, s legfőképp, hogy miért pont veled tudott megtörténni ez, ilyen szemtelen módon, ilyen kibaszott pofátlanul, délelőtt kilenc és tíz között, gondosan leengedve az utcafronti redőnyöket, ilyen elhivatottsággal, szakértelemmel, precízen felkutatva mindent az utolsó százasig, távozáskor gondosan visszazárva kulccsal a lakást.

Most nem írok semmit a MaNcsnak, mert kisebb dolgom is nagyobb annál.

Pedig a dolog nem is olyan bonyolult. Egypár éve, az akkoriban még gyerekcipőben járó visszaélések által gerjesztett kritikai realizmus kísérletének időszakában azt találtam mondani egy, a foglalkozást negatív felhanggal érintő kérdésre, hogy a mi szakmánk sem jobb, mint a társadalom egésze, vagyis ha Magyarországon a polgárok x százalékát gyengén korlátozza az önmaga által állított kategorikus imperatívusz, illetve a jogszabályok, akkor a brókeri szakmában is nagyjából x százalék lesz a problémás elemek aránya. A környezetet tekintve itt uralkodó nagyobb társadalmi és anyagi veszélyeztetettség okán pedig a szabályozás és annak betartatása hivatott ezen csúfos arányt leszorítani. Ráadásul miközben a betörő, az autónepper vagy a zsebtolvaj személyes adatai, pénzügyi beszámolója, alapszabálya, üzletszabályzata és működésének egyéb lényeges paraméterei hiányában nem áll módunkban a tevékenységéből származó kockázatokra körültekintően felkészülni, a brókerünket, bankunkat vagy éppen vagyonkezelőnket magunk választjuk. Namármost, ha feltételezzük, hogy az alkotó megpihent, és a gép forog, vagyis az x százaléknyi polgáridegen elem a mi számlánkra a saját javulásán fáradozik, a kérdés az, hogy a megfelelő megelőzés hiányában mik ex post

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

"A kormány úgy próbál kommunikálni, hogy a sajtó legyen képes a maga számára egyensúlyt biztosítani. Nincsenek illúzióim. Látni, ki az, aki nem akar partneri viszonyba kerülni ezzel a politikai garnitúrával. A szellemi verőlegények folyamatosan ténykednek." Négy mondat, amely megrengeti a korábbi nyelvi világot. Ugrott az eliteknek szóló elit nyelvezet, röpült a szekértáborok közti üzengetés. Eljött végre a mi generációnk ideje. Yuppie language, let´s say,

Röhögés, gúnykacaj, részvétteli kárörvend tovatűnt, csönd van, beszélhetek én is. Másnap kaptam a telefonokat, grimaszokat, legyintéseket, kérdéseket, mondatokat. Kint voltál? Gondoltam rád. Na, mit szólsz? Jobb, ha semmit.

Most ezt egészen spontánul írom, ahogy kikívánkozik belőlem, őszintén, egyszerűen, sallangmentesen, minden teketória és köntörfalazás nélkül.

Konvertáltam neked a szöveget, mondta, aztán ráugrott a Sopianae lightra, a szeme csillogott, most meg beleülsz a gépembe. Igen, beleülök, gondoltam, legyen egyszer az írás tárgya a valóság, amikor az élet igazi chipkatonái csapnak össze valóságos tétért. Ilyen ez most. Nagy, mócsingos indulatok feszülnek össze, balról a Móricz Zsigmond-féle köpetes tessékelés, jobbról sikamlós Szabó Dezső, a harc, a verejték, a könnyek, a brokkoli, bocs, a fenntevényezés, no elég.

A kéthavonta megjelenő Cigányfúró idei, ötödik évfolyamának június- augusztusi száma összevonva látott napvilágot. Igaz: a két hónapot kibővítették hárommá, de a műveket egy-két mondatra zsugorították, hogy a kiadvány magvassá tömörödve elférjen egy lapon (két oldalon). Ezzel ez a kiváló folyóirat hosszas betegeskedés után átlépett a delírium állapotába. Kórtörténetének aprólékos feldolgozásához hiányosak az ismereteim. A betegség legfőbb oka az, hogy a Horn-kormány kisebbségi ügyekért felelős politikai államtitkára, Tabajdi Csaba megvonta támogatását a laptól, arra hivatkozva, hogy nem tisztára cigányújság, mert állandó munkatársai között nem cigányok is találhatók. A Nemzeti Kulturális Alap viszont azért nem segítette a Cigányfúrót, mert ez cigánylap, így tehát támogatására nem ő hivatott, hanem a nemzeti kisebbségek ügyeivel foglalatoskodó hivatal. A lap főszerkesztője, Balogh Attila költő viszont éppen azt tűzte ki célul, hogy fellazítsa a roma kultúra gettójellegét, tehát azért büntették kétfelől is, mert nagyvonalúan, távlatokban gondolkodik. A lap helyzetét tovább rontotta, hogy Balogh - akiből cigányságának, szegénységének és gyerekkorától hurcolt betegségének hármas megaláztatása gőggel határos érzékenységet fejlesztett ki - teljes mértékben alkalmatlan a taktikázásra, és gerinctörésnek tekintené már azt is, ha valamely hatalmasságról táplált lesújtó véleményét társadalmilag elfogadott nyelven artikulálná. 1996 szeptemberében levelet írt Tabajdi Csabának (és ezt közzé is tette lapja októberi számában): "Mély megvetéssel üdvözlöm Önt, abból az alkalomból, hogy csicskása, vazallusa, marionettfigurája, Farkas Flórián, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke az Ön feneke alól kilopta a közpénzt." Higgadtan méltóságteljes válaszában Tabajdi kifejtette, hogy Farkas a Horn-kormány hivatalba lépése előtt kapott utoljára pénzügyi támogatást, ami azt jelenti, ha jól értem, hogy közpénzlopás céljából nem az ő fenekéhez kellett közelednie. Az ügy azonban csak a nyilvánosság előtt zárult le ezzel a csörtével, a színfalak mögött tovább folyt a játszma, immár meglehetősen egyoldalúan. Tabajdi egyszerűen nem adott több pénzt, noha ismerte a Nemzeti Kulturális Alap elutasító válaszának indokát. Ezt a szokását átvették a jelenlegi kormány kisebbségi ügyekben illetékes tisztviselői is, nyilván mert ők sem számíthatnak simulékonyabb szellemiségű Cigányfúróra.

Miután két hete megnyugtató módon tisztáztuk azt, hogy elvileg normális, latensen abnormális, látszólag egészséges, gyakorlatilag pedig nagyon beteg vagyok, vegyük máma a halált. Indokolt, hogy így oldottan elcsevegjünk róla, többszörösen aktuális téma, nagyon szép szó ráadásul, zamata van és zenéje, halál, ti-tá. Ez azért különösen fontos, mert vannak szavak, amelyeket kifejezetten utálok: azt például, hogy újdondász, azt nagyon. De annyira utálom, hogy azt mondani sem tudom, most is, hogy leírtam, valósággal rosszul vagyok, mikor meg hallom, annyira ideges leszek, hogy majdnem megőrülök, képzeletben baltát fogok, s felaprítom a televíziót. A halál nem ilyen, ezt teljesen más okból nem tudtam leírni éveken át, nem azért, amiért az újdondászt, amivel kapcsolatban még mindig remegek, hogy erőszakot téve magamon kétszer is kimondtam, most ellenpéldaként. Örülni, persze, ennek sem örülök, hogy éppen ez jutott eszembe, amikor e hasábokon talán utoljára szólhatok, noha kétségkívül pozitív fejlemény, hogy büntetlenül leírhatom, hogy csak így simán leírom, mint azt, hogy tejbegríz, halál, oszt nem önt el a jéghideg verejték, nem kell mindjárt lefeküdnöm, de még csak nem is szédülök, a gyomorban van csupán némi összeugrás a szó okozta infernális rosszullétek emlékeként. A hívószó szerepét azóta - hogy mégse legyen űr a helyén, gondolom - a depresszió és a szorongás szintagma vette kart karba öltve át, de mostanság már úgy érzem néha, ha bármelyiket hallom vagy olvasom, hogy megmaradok, mi több, óvatosan, nagy odafigyeléssel, tapogató tesztelésből mintegy, csak úgy magamnak, újabban egyenesen mondogatom, úgyhogy esetleg még a végén, mint a főhős egy lányregényben, lelkileg elbizonytalanodom, irányadó kulcsszó nélkül maradok.

Elmemegvilágító hatású tüzet gyújtott az agyamban egy régi, apró eset. Időszámításunk előtt, egyetemistakoromban történt, hogy egy szemináriumon (ELTE Bölcsészkar, NDK-tanszék, kb. tízen lehettünk, ebből nyolc igyekvő KISZ-lány) két lány sustorgott, amikor hirtelen felpattant Lajos, a tanár, akinek az IQ-szintje sose lépte át a lélektaninak számító 50 pontos határt, és elkezdett üvöltözni, hogy hogy képzelik a sustorgást meg a nevetgélést, rend legyen, majd felrohant a szobájába. A lányok döbbenten ültek, aztán megszólalt az egyikük, aki pedig nem is sustorgott: "Bocsánatot kéne kérnünk tőle. Fel kéne menni hozzá, és bocsánatot kéne kérni tőle." Egy emberként tiltakoztam, a lányok azonban, belátva, hogy a szabadság: beletörődés a szükségszerűségbe, felmentek, és bocsánatot kértek attól a kontraszelektált embertől, akinek megadatott a későbbi vizsgákon való megbuktatás joga (sok egyéb jog mellett).

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Haragra lobbant az Úr, látván az ő teremtményeinek eltévelyedését, midőn származékos ügyleteikkel, hedge fundjaikkal fajtalankodának, randa spekulációikkal megfertőzék a világot, és pusztító válságot eresztett a tőkepiacaira. Rom és pusztulás uralkoda az uzsorások, spekulátorok és kalmárok világában, az alkuszok, fel nem ismervén a pusztító akaratot, tiltakozásul eltorlaszolák a közutakat BMW járműveikkel, mobil távbeszélőiket a törvényhozás épületének lépcsői elé hordák, és elértéktelenedett értékpapírjaikból égig érő máglyát lobbantának.