Egotrip

Kovács Imre: Én

Vasárnap van, a Gorkij fasor torkolatában valamelyik noname bevásárlószatyor rendezi éves rendes maratonját, a Ligetben zsezsegnek a sorstalanok, örülnek, hogy futhatnak, mezükön az aktuális szalámi receptjével, vagy hogy meghallgathatják a Bestiákat. A hiányzás proletár igénytelenség.
  • 1998. október 8.

Sajó László: Öt és feles (Legkedvesebb nyári élményem 2.)

Most is elindultam, mint néhány éve mindig, csak a dobszai emelkedő, aztán Bénye előtt a szerpentin, az a nehéz, Szántó után a fennsíkot utálom mégis, alattomos szembeszél, ám aztán hűs Aranyosi-völgy, fenyveserdők aljában, félúton forrás, itt megállék. Inni egy kortyot se, mosdani derékig, az úton senki, senki, teherautó fékez. Sofőr vizet vételez, forró a fülke, Patakra megy, én Tolcsvára, útba esik, kerékpár elférne a ponyva alatt, zötykölődve tovább beszélgetnénk, túl hamar érkeznék, ebédidőben nem illik. És nem látnám a patak köveit, árnyait sem, jó utat.
  • 1998. október 1.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A betegség dicsérete)

Az az igazság, hogy az Az az igazság, hogy... kezdetű mondatok igazságtartalmát illetően egy ideje roppant szkeptikus vagyok, és erre megvan minden okom. Ezek többsége ugyanis szemenszedett hazugság, ritkábban használt alfaja, Az igazság, az, hogy...-féle, kisebb önbizalomról, ám annál nagyobb gerinctelenségről árulkodó változat pedig az azt követő közlés hazugságvoltának rafinált elkendőzését, álságos körülírását szolgálja csak, annak érdekében, hogy időt nyerjen a sumák. Ebből persze nem következik, hogy a nem így kezdődő mondat feltétlenül igaz volna, az viszont igen, hogy igaza van annak a közismert debreceni figurának, aki, ha megszólítják - legyen szó bármiről -, leszögezve mintegy a tényállást az érdemi rész előtt, húsz év óta így kezd minden mondatot: Nagyon nehéz. Nem tudod, hogy hány óra van, Bandikám? Nagyon nehéz. Két perc múlva öt. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az embert mindinkább az igazság-hazugság konstelláció dichotómikus természetének felülvizsgálatára készteti a sűrűsödő tapasztalat, szoros összefüggésben a jó és a rossz, a betegség és az egészség, a normalitás és az abnormalitás közti határok kérdésével. Minden viszonylagos, attól függ, hogy honnan nézzük: megnyílnak ezek is, mint odakint, az EU-ban, a kutya se kéri a passzportokat.
  • 1998. október 1.

Kovács Imre: Én

A mások leszedik a sapkám, beleköhögnek a sálamba, hátravetik a dzsekim. Jól vagyok, belegyógyultam a Béres cseppekbe, tele vagyok energiával, adok az A vírusnak, telenevetem a hátralevő időt.
  • 1998. október 1.

Seres László: Dekóder

Ahogy egyre több az ősz hajszálam, egyre kevésbé érdekel: S. Lajos üzleti élete, P. Béla nyolc napon túl gyógyuló világnézete, az ÁSZ-jelentés szerint jogtalan Fidesz-MDF-székházjuttatás, az FTC kisgazdásítása, de még az is, hogy a fél Fidesz-frakció megtapsolja ifj. H. Lóránt nemzetiszocialista virtuális püspököt. Nézzük azt, ami konkrét, tehát zsebre megy.
  • 1998. szeptember 24.

Jaksity György: Tőzsde

Soros György, a híres spekulátor, közíró és az instabil pénzügyi helyzetű fejlődő és fejlett gazdaságok valutáinak megrontója, illetve a nevezett helyzetben lévő kormányok esküdt ellensége (és még sorolhatnám) azt írta egy könyvében, hogy gyerekkorában azt képzelte, ő Isten. Végigtekintve életművének fontosabb állomásain (a világ tőzsdéinek mozgatása, valutaválságok kiváltása és gazdaságok erejének megingatása, valamint az így keletkező nyereség modern kori Robin Hoodként humanitárius célokra való fordítása), az ember egy sajátos divina commedia szemlélőjének érzi magát. Ugyanakkor nehéz nem összekapcsolni ezt a sajátos mindenhatóságot Voltaire, a maga idejében hasonlóan ellentmondásosan megítélt filozófus híres gondolatával, amely szerint ha Isten valóban mindenható volna, akkor tudna egy követ teremteni, amit saját maga sem tud felemelni. (E sorok visszatérő olvasói minden bizonnyal kitalálták, hogy az ilyetén filozófiai frappantériára mindig is gerjedtem.)
  • 1998. szeptember 24.

Kálmán C. György: Magánvalóság (Kép és vers)

Kedves olvasó, ne hagyd magad megtéveszteni holmi látszatoktól, amit itt olvasol, azt nem olvasod igazán, hiszen a jelek, amelyek a szemed előtt vannak, csak betűknek látszanak. Most, ha nem vennéd észre, pusztán vizuális jeleket használok, amelyek véletlenül éppen egybeesnek az írásban közönségesen használt betűkkel. Ez itt most egy betűkből álló kép, ha nem vennéd észre, amelynek mindössze az a célja, hogy a fekete és fehér mintázatok egyformaságain, párhuzamosságain, ellentétein és változásain kóboroljon a szem, hogy nézd kicsit távolról is (így ni), és élvezd a monotónia és véletlenszerű váltakozás érdekes ritmusát. Ezek a betűk nem nyelvi, hanem vizuális üzenetet közvetítenek, képről, nem szövegről van szó. Ha tehát az van ideírva, hogy Pokol Béla hülye, akkor ez nem tényállítás, de nem is vélemény, hanem pusztán része ennek a képnek, ily módon nem helyreigazítható. Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy a fenti állítás jelent valamit, hiszen nem is állítás, pusztán vizuális jelek egymásutánja, amelyekből csakis a te piszkos fantáziád olvas ki bármiféle, természetes nyelvre lefordítható jelentést. Ez az írás, idáig, tehát puszta ornamentika, szöveg-kép, kicsit Apollinaire, kicsit a koncept art jegyében, erre fogunk rászokni, ez lesz az új magyar művészi kifejezésforma, forradalmasítjuk a vizualitást.
  • 1998. szeptember 24.

Kovács Imre: Én

Negyven fok ágyékban, ez jó, mondom, biztos DNS-hurut, állítólag most az pusztít a városban, felemelem a Béres-csepp-adagomat, és ágyban maradok, de ez láthatólag kevés, akkor valami antibiotikum, most kíméletből nem írok neveket.
  • 1998. szeptember 17.

Seres László: Dekóder

"Összeesküvés (fn, pejor.): Titkos szövetkezés vezető politikai személyiségek ellen v. az állami, társadalmi rend erőszakos megdöntésére." (Magyar értelmező kéziszótár)
  • 1998. szeptember 10.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Tata)

Tatáról előszörre Csengős Tata jut eszembe, de ez nem volt mindig így. Meg is vagyok zavarodva ettől rendesen: hogyhogy ő, és nem a tábor, az irodalmi mármint, nem az edző, mégis, ugye, egy betörő. Az öregkori szenilitás jele ez már, valószínű, amikor az ember bármi kapcsán azonnal a múltba réved, s fátyolos tekintettel emlékezni kezd. Istenem, de szép volt, mikor indult este a spájszerrel, a férfi férfi volt még akkor, a kicsi kicsi volt, és nagy volt a nagy, illett volna alá a miskolci utcán még a ló. Vajon kit siratnak máma letartóztatáskor az avasi asszonyok, ki tud ma úgy menni a munkába, ahogyan ő tudott - hol van ettől a római jellemtől egy áfa-csaló... Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves. De miket is beszélek, bocsánatot kérek, elkalandoztam, mondom, hogy hülyülök. Valójában azt akarom mondani, hogy fiatal koromban, mielőtt ez a dolog elkezdődött volna nálam, ez a krónikus emlékezés, a Tata név egy nyár végi tábort jelentett, a JAK-ét, ami egy szervezet, fiatal íróké, szerkesztőké, literátoroké. Komoly, bizonyított tehetségek vannak benne, többkötetes szerzők, halk szavú, megfontolt okosok, sokat próbált, kiabálós lumpok, jellemes szolidak, termékenyek és terméketlenek. Rajtuk kívül őslényszerű dilettánsok, fatökűek, élvhajhászok, eltévedt őrültek, pojácák és jellemtelenek - szóval mindenféle emberek. Na ezek találkoznak tíz év óta a tatai bázison, hogy megbeszéljék a dolgokat.
  • 1998. szeptember 10.

Sajó László: Öt és feles (Mária, volt)

Most volt születés-, Kisasszony napja, jön a névnap, szept. 12., nemrég vitték föl a mennybe, aug. 15., közelg a karácsony, róla szól az is; egy, szent, katolikus anyaszentegyházam szüzességet adományozott neki, ki kérte, fénye, oszol-e, mily jó, elhomályosítja fiát, Mária országa benne hisz, isten három, de anya csak egy van, könyörögj érettünk. Tavaszodván gyümölcsojtó, boldog, asszony. Letargikus öröknaptáramban Máriától Máriáig élek, elmondom hát. Gnómom a Mindenhatónak.
  • 1998. szeptember 10.

Kálmán C. György: Magánvalóság (Az anya neve)

...És akkor szemem bepárásodott, s könnyeimen át megképződött egy vízió, amelyet azóta sem felejtek, most már soha: a deli legkisebb fiú a mesevilágból, a ragyogó szemű, kamaszosan félszeg, nem túl okos, de határozott Tomi gyerek, amint ősz szüleit és szeretett feleségét átkarolva áll, csak áll a viharban, s féltve-óva vezeti őket keresztül a sárdobálók ocsmány tömegén, sírással küszködve, mégis bátran, a felkelő nap felé, ahol szarvasünők isznak a patakparton, macskák gombolyaggal játszanak, és ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra, mert az úristen világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké. Mert mindent, de az anyja (!) leánykori (!!) nevét (!!!), azt bántani nem hagyja, soha. Undorral vegyes megdöbbenés ül ki ifjúi tekintetére, erre a nemes, bár csaknem hamvas, ránctalan arcra: most kezdődik megtörettetése, ilyen fiatalon, szembe kell néznie az élet megannyi mocskával, az ármánnyal, s lesz belőle korán sokat próbált, harcedzett, kemény harcos, szinte a szemünk előtt acélozódik a gazok kíméletlen (ám becsületes) pörölyévé.
  • 1998. szeptember 3.