Tatáról előszörre Csengős Tata jut eszembe, de ez nem volt mindig így. Meg is vagyok zavarodva ettől rendesen: hogyhogy ő, és nem a tábor, az irodalmi mármint, nem az edző, mégis, ugye, egy betörő. Az öregkori szenilitás jele ez már, valószínű, amikor az ember bármi kapcsán azonnal a múltba réved, s fátyolos tekintettel emlékezni kezd. Istenem, de szép volt, mikor indult este a spájszerrel, a férfi férfi volt még akkor, a kicsi kicsi volt, és nagy volt a nagy, illett volna alá a miskolci utcán még a ló. Vajon kit siratnak máma letartóztatáskor az avasi asszonyok, ki tud ma úgy menni a munkába, ahogyan ő tudott - hol van ettől a római jellemtől egy áfa-csaló... Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves. De miket is beszélek, bocsánatot kérek, elkalandoztam, mondom, hogy hülyülök. Valójában azt akarom mondani, hogy fiatal koromban, mielőtt ez a dolog elkezdődött volna nálam, ez a krónikus emlékezés, a Tata név egy nyár végi tábort jelentett, a JAK-ét, ami egy szervezet, fiatal íróké, szerkesztőké, literátoroké. Komoly, bizonyított tehetségek vannak benne, többkötetes szerzők, halk szavú, megfontolt okosok, sokat próbált, kiabálós lumpok, jellemes szolidak, termékenyek és terméketlenek. Rajtuk kívül őslényszerű dilettánsok, fatökűek, élvhajhászok, eltévedt őrültek, pojácák és jellemtelenek - szóval mindenféle emberek. Na ezek találkoznak tíz év óta a tatai bázison, hogy megbeszéljék a dolgokat.