Várhegyi Éva: Ekotrip

Stratégiai partnereink

Egotrip

Nem a magyar kormány az egyetlen, amely abban bízik, hogy kellő pénzzel az országhoz láncolhatja a neki kedves vállalatokat.

A legtöbb uniós állam komoly összegekkel támogatja a gazdaságát éltető cégeket, ám a magyart kimagasló nagyvonalúság jellemzi ebben. Már a Gyurcsány-kormány is jeleskedett a – főleg autó- és gyógyszeripari – nagyberuházások támogatásában, az első Orbán-kabinet pedig új módozatot is kiötlött a szabadságharcos politikája miatt elbizonytalanodó befektetők megnyerésére. 2012 és 2014 között mintegy három tucat nagyvállalattal kötött stratégiai partnerségi megállapodást, köztük olyan ipari óriásokkal, mint a Daimler, a Suzuki, a Hankook, a Siemens, a GE vagy az Audi.

A kormányoldalon fellelhető sablonos szövegek nem sokat árulnak el a kölcsönös vállalások tartalmáról. Éppen az marad homályban, hogy egy-egy multi mit ért a „hosszú távú és tartós jelenléten”, miként valósítja meg a „magyar gazdaságba történő mélyebb beágyazódást”, és hogyan segíti a kormányt a nemzetközi versenyképesség növelését célzó gazdaságpolitikája megvalósításában. És alig találunk olyan megállapodást, amelyben a munkahelyteremtés célja tételesen szerepelne (a kevés kivétel egyike a Daimler AG, amelynek kecskeméti gyára a térségi foglalkoztatási helyzet javítását célozta meg).

Valamivel többet tudunk meg a legalább tízmillió eurós beruházásokhoz egyedi kormánydöntéssel megítélt támogatások paramétereiből, amelyek a nyújtott összeg mellett beruházással keletkező új munkahelyek számáról is képet adnak. A Magyar Nemzet ezekből kiszámolta, hogy egy-egy új munkahely létesítését 2005–2010 között átlagosan 4,6 millió, 2011–2016 között pedig 6,5 millió forinttal támogatta az állam. Az utolsó két évben már 10-12 millióba került egy új munkahely, vagyis „a kormány lényegében négy évre előre kifizeti az új alkalmazott bérét minden adóval és járulékkal együtt” (Kitömték a multik zsebét, mno.hu, 2016. december 28.).

Az ilyen számolgatások azonban félrevezetőek, hiszen a nagyberuházások Magyarországra csábításának nem a munkahelyteremtés az egyedüli célja. Az export növelése, és ezzel az ország külső egyensúlyi pozíciójának javítása is fontos szempont lehet, bár ennél sem mindegy persze, hogy milyen áron. Nem vitatható, hogy kivitelünk mind nagyobb hányada származik a tetemes támogatásokkal idecsalogatott autógyárak termeléséből. Ám az is tény, hogy a magyar export csupán 51 százalékban tartalmaz hazai (vagyis magyar munkával létrehozott) hozzáadott értéket, ami hasonló a szintén az autóiparra támaszkodó szlovák és cseh arányokhoz, de meg sem közelíti a lengyelek, az osztrákok és németek exportjába 68–74 százalékban beépülő hozzáadott értékeket.
A nagyberuházások állami ösztökélése tehát ebből a szempontból sem egyértelmű sikertörténet.

Varga Mihálynak egy, az egyedi kormánydöntéssel nyújtott beruházásösztönző támogatásokat firtató interpellációra adott válaszából kiderül, hogy azok elsősorban „a Nemzeti Együttműködés Programjának Egymillió új munkahelyet! programpontja végrehajtását szolgálják”. Ám az elmúlt hat évben a – főként az autógyártásba invesztált – 163 milliárd forintnyi támogatás fejében beígért 25 ezer új munkahely nem csak a kormányprogramban megcélzotthoz, de a verseny­szférában dolgozó mintegy kétmillió főhöz képest is meglehetősen szerény. Az egy új munkahelyre jutó állami ráfordítás mértéke azonban akkor sem minősíti a támogatást, ha csupán a foglalkoztatási hatást vesszük figyelembe. Hiszen egy közfoglalkoztatottra is évente 1,5 millió forintot költ a kormány, vagyis ha a beruházáshoz átlagosan nyújtott 6,5 millió forintnyi állami támogatás legalább négy évig biztosít új munkahelyet, már akkor is több haszonnal jár. És különösen akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a támogatott beruházások a kapcsolódó beszállítói körben további foglalkoztatást generálnak, ami a közmunkára nem mondható el.

A fő problémát nem a költség jelenti, hanem egyrészt az, hogy mennyire stabil a támogatással létesített munkahely, másrészt hogy az ott foglalkoztatott munkaerő szerez-e másutt is hasznosítható ismereteket, képességeket, és, mindettől nem függetlenül, a támogatás megtérülése. A már hivatkozott interpellációs válaszában a nemzetgazdasági miniszter hangsúlyozta, hogy „a magas technológiát képviselő, magas hazai hozzáadott értékkel működő, elsősorban gépipari, illetve kutatás-fejlesztési projektek nemzetgazdasági megtérülési mutatói a legjobbak”, míg „a kisebb hozzáadott értékű, többnyire – magas importtartalom mellett – összeszerelésre koncentráló projektek megtérülése alacsonyabb”. A magyar kormányok által előszeretettel támogatott autóipari beruházások, mint láttuk, viszonylag alacsony hazai hozzáadott értéket generálnak, miközben a hozzájuk társuló, szintén állami támogatást élvező szakképzés (az ún. duális képzés) a helyhez kötött speciális ismeretekre koncentrál.

Más, könnyebben mobilizálható beruházásokkal működő iparágakban az újonnan létesített munkahelyek megtartását nehéz biztosítani. Ha üzletileg megéri a cégnek, akkor a kapott támogatás ellenére is a leépítést választja. A múlt ősszel például az amerikai Jabil elektronikai konszern, amellyel 2013-ban kötött stratégiai megállapodást a kormány, döntött úgy, hogy a gyártás egy részét Tiszaújvárosból Ukrajnába helyezi át, jóllehet 380 millió forint támogatás fejében 160 ember foglalkoztatását vállalta 2014 és 2018 között. A leépítés még úgy is megéri neki, hogy kamatostul visszafizeti a támogatást. Még nagyobb fiaskó a szintén stratégiai partnernek számító GE által decemberben beharangozott 300 fős leépítési terv, amelynek keretében Budapestről Londonba telepítenek át egy tervezőcsoportot. A magyar kormány ugyanis a Budapest Bank megvásárlásával komoly szívességet tett a pénzügyi területről kivonulni szándékozó amerikai cégnek, amely ennek fejében más üzletágaiban ígért tartós jelenlétet.

Az egyenként apró jelzésekre lehetne persze legyinteni, ám a sok kicsi sokra megy. A bankok kényszerű tőkepótlásától eltekintve az országba érkező működő tőke a támogatott nagyberuházások ellenére is elapadt a 2008-as válságot követően, a legtöbb évben már a magyar cégek külföldi befektetéseit sem érte el, vagyis nettó tőkekiáramlás zajlott le. Mindez világosan jelzi, hogy nem elegendő busás támogatásokkal idecsábítani a befektetőket, hanem az általános üzleti környezetet kell vonzóbbá tenni. Ehhez kevés adóparadicsommá varázsolni az országot, hanem legalább olyan fontos, hogy megfelelő minőségű munkaerő is rendelkezésre álljon. Ami viszont nem megy egy csapásra, hiszen az oktatási rendszer azonnali korszerűsítése is csak egy-másfél évtized múlva érezteti hatását. Itt különösen igaz, hogy a jövőt a múltban kell(ett volna) elkezdeni.

Neked ajánljuk