Ez nagy kiváltságnak számított 1996-ban, hiszen országunk akkor nemcsak az alapítók gazdasági fejlettségétől maradt el jócskán, hanem a piaci intézmények kiépítésében is sok tennivalója volt még. Az OECD-t 1961-ben azzal a szándékkal hozta létre 18 nyugat-európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada, hogy a háború utáni Európa gazdaságának helyreállítását szolgáló Marshall-tervet kivitelező elődszervezetben felgyülemlett tudást és szakértelmet később is hasznosítsa. A korai csatlakozás miatti büszkeségünket az táplálhatta, hogy a gazdasági, társadalmi és környezeti kihívásokra közös válaszokat kereső csapat addigra a fejlett piacgazdaságok szinonimájává, szervezetük pedig fontos gazdaságpolitikai fórummá vált. Ezt pontosan érzékelték a rendszerváltás utáni első magyar kormányok.
A mai kormányfő azonban nem büszkélkedik azzal, hogy a kelet-európai országok közül a másodikként lettünk tagok a fejlett piacgazdaságok szervezetében. Párizsban, az OECD áprilisi tanácsülésén még megemlékezett ugyan a csatlakozásról, de a hazai kommunikációban igencsak elsorvadt a 20. évforduló ügye: az itthoni ünnepi ülésen nemhogy ő maga, de még az illetékes nemzetgazdasági minisztere sem vett részt.
Pedig a politikai elődnek tartott Antall József és az őt követő Boross Péter mindent megtettek azért, hogy mielőbb az OECD-klubba sorolódjunk. Magyarország (Csehországgal és Lengyelországgal együtt) már 1991-ben együttműködési megállapodást kötött a szervezettel; így szakértőink megfigyelőként részt vehettek a gazdaságpolitika, a kereskedelempolitika, a pénzügyi piacok, a tőkeműveletek, a munkaerő-piaci politika, az agrárpolitika, a területfejlesztés, az adópolitika, a környezetpolitika és az oktatáspolitika területén működő munkabizottságokban. A kapott szakmai segítség az Európai Unióhoz való csatlakozást is megolajozta, hiszen e két tömörülésnek nemcsak az alapelvei (demokrácia, jogállamiság, piacgazdaság) egyeznek meg, hanem a megvalósításukra ajánlott módszerek is hasonlóak. Nem ok nélkül tekintik az OECD-t az Európai Unió előszobájának.
A rendszerváltást követő években nemcsak az olyan „kozmopolita” pártokban, mint amilyen az SZDSZ, az akkori Fidesz és az MSZP volt, hanem a magát nemzetinek tituláló MDF-ben is az volt a trendi, hogy Magyarország történelmileg a haladó Európa része, s a mindenkori kormányok feladata, hogy e kötődést intézményileg is megerősítsék. Ezért törekedtek mielőbb csatlakozni az euroatlanti szervezetekhez: az OECD-t követően a NATO-hoz, majd az Európai Unióhoz. Ennek érdekében Antall József – önnön „ódivatú” konzervativizmusán elegánsan túllépve és pártjának túlfejlett nemzeti érzelmeit is háttérbe szorítva – kiépítette a modern demokratikus jogállam és a piacgazdaság intézményeit, fokozatosan meghonosította az uniós jogrendet, sőt még külhonba szakadt barátait (O’sváth Györgytől az euró atyjának tekintett Lámfalussy Sándorig) is e cél szolgálatába állította.
Az OECD nem nyújt pénzügyi támogatást, csupán az intézményi keretek kiépítését és a felzárkózást szolgáló gazdaságpolitika kialakítását segíti szakértői tanácsokkal. A rendszerváltással együtt járó transzformációs válságot követően, az 1996–2006 közötti időszakban mégis sikerült a felzárkózást ígérő növekedési pályára állítani a magyar gazdaságot. Ez idő alatt az egy főre jutó magyar GDP (az eltérő árszínvonalat is figyelembe véve) az osztrák szint 44 százalékáról 55 százalékára nőtt. A felzárkózásban komoly szerepe volt az addigra kiépített piacgazdasági intézményeknek, valamint a vonzó gazdaságpolitikai környezet és a megfelelő jogbiztonság miatt jelentős mennyiségben beáramló külföldi működő tőkének. Aligha lett volna képes ilyen teljesítményre a magyar gazdaság, ha nem követi az OECD által megfogalmazott ajánlásokat, normákat.
Ezt némiképp meglepő módon a 20 éves évforduló apropóján kiadott kormányzati közlemény is hangsúlyozza. Azt állítja, hogy Magyarországnak „az elmúlt években – az OECD ajánlásait is figyelembe véve – sikerült a magyar gazdaságot kiegyensúlyozott növekedési pályára állítani”. Csakhogy a tények egészen mást mutatnak. Míg a rendszerváltást követő „háborús” pusztítást valóban a piacgazdasági viszonyok talaján és a külföldi magánberuházások vonzásával sikerült ellensúlyozni, addig a 2008-as válság hatásait az OECD elveivel éppen ellentétes módszerekkel igyekezett leküzdeni az Orbán-kormány. Durva, versenytorzító állami beavatkozásokkal visszanyeste a jogbiztonságot, eltántorította az autonóm magánbefektetőket, saját hatalma növelése érdekében igyekezett elfojtani a piaci erőket.
Eközben az OECD ajánlásait is semmibe vette. Például a Going for Growth címmel 2015-ben kiadott legutóbbi jelentésében megfogalmazottakat: hogy a versenyképesség javítása érdekében célszerű volna csökkenteni a munkát terhelő elvonásokat, különösen az alacsony fizetésűeknél; növelni kellene az időskori foglalkoztatást; javítani kellene az oktatás minőségét és az esélyegyenlőséget; meg kellene szüntetni a versenytorzító szabályokat a kiskereskedelemben, az energiaszektorban és a telekommunikációban; enyhíteni kell a vállalkozások bürokratikus terheit. Nem túl eredeti ajánlások, ám a magyar kormány torkán mégis fennakadtak.
Az OECD ajánlásai ellenében politizáló Orbán-kormány kevés sikert tud felmutatni. Sajátos válságkezelése „eredményeként” az egy főre jutó magyar jövedelem ma éppoly távol van Ausztriától, mint a válság előtti legjobb évben, 2006-ban volt, a főbb kelet-európai versenytársainkhoz képest pedig még nőtt is a lemaradásunk. Holott ebben az időben fajlagosan Magyarország kapta a legtöbb uniós támogatást, amiből 2013–2015-ben a GDP 5-6 százalékát elérő forrást használt föl; vagyis az ekkor beindult növekedés teljes egészében uniós pénzből táplálkozott.
Mindezek fényében nem nehéz eldönteni, melyik az eredményesebb út: a lassú felzárkózást ígérő euroatlanti integráció, a nyugatosodás útja, vagy az európai értékektől való eltávolodásé, amely elszigetelődéssel és leszakadással jár. Annak idején a magyar választópolgárok többsége tudta (vagy zsigerből érezte), hol a helyünk a világban. Orbánék egy dologban kétségkívül sikeresek voltak: az előző kormányok hibáit és a válság okozta elbizonytalanodást kihasználva, felelőtlen handabandázásukkal a hovatartozás kérdésében is sokak fejében teremtettek zűrzavart.
