A versenypolitikával és szabályozással foglalkozó szakemberek között ugyan máig folyik a vita arról, hogy a jólétbe milyen mértékben kell beleértenünk a fogyasztók és a termelők hasznát, abban azonban egyetértés van, hogy jó, ha a verseny rászorítja a piaci szereplőket arra, hogy jobb minőségű és/vagy olcsóbb termékeket, szolgáltatásokat kínáljanak. A vita tárgya csupán az, hogy a versenyszabályozás során a fogyasztói jólét mellett a korlátozott verseny termelőknél lecsapódó hasznára is tekintettel legyenek-e, ami a magasabb árak miatt elérhető nagyobb profitból fakad.
Sokak - például a Versenypolitika c. könyv szerzője, Massimo Motta - szerint ez több okból kívánatos. Egyrészt a modern gazdaságokban a vállalatok tulajdonosai között - részvényesként vagy különféle befektetési alapokon keresztül - maguk a fogyasztók is megtalálhatók, így a profitból ők is részesednek. Másrészt azért sem ildomos teljesen negligálni a termelői érdekeket, mert a (persze csak papíron létező) tökéletes verseny mellett előbb-utóbb eltűnne a profit, és ezért az összes termelő elhagyná az adott piacot, de legalábbis megszűnnének a beruházásokhoz és új termékek kifejlesztéséhez szükséges ösztönzők. Ezek az érvek indokolhatják, hogy a versenyhatóságok ne kizárólag a fogyasztói jólétre tekintettel döntsenek például a felvásárlások, összeolvadások engedélyezése során; bár az USA és az Európai Unió fúziós szabályzataiban mégis ez a legfontosabb kritérium.
Hogyan vélekedik az Orbán-kormány a gazdasági versenyről? Meglehetősen eklektikusan: ahogy éppen a pillanatnyi politikai-üzleti érdeke szolgálja. Van, amikor a termelői szempontokat negligálva kizárólag az árak csökkentése a cél, és van, amikor nyilvánvalóan a termelők-szolgáltatók érdekei diktálnak.
A rezsicsökkentés jelszavával meghirdetett hadjáratban például a (reményeik szerint a választói szavazatokban is lecsapódó) fogyasztói jólétre hivatkozva fosztják meg a közmű-szolgáltatókat a befektetett tőkéjük megtérülésétől. Megtehetik, hiszen ezeken a területeken azért van életben központi árszabályozás, mert nem (vagy csak nagyon nehezen) alakítható ki olyan fokú verseny, amely képes megvédeni a fogyasztókat a szolgáltatók erőfölényétől. Normális esetben azonban, amikor nem rövidlátó politikai céllal történik a szabályozás, az ilyen piacokon működő cégeket sem fosztják meg a hatóságok a fejlesztéseikhez szükséges profitjuktól, mert tudják, hogy annak előbb-utóbb a fogyasztók látják kárát.
Bár a verseny általában az árak leszorításával növeli a fogyasztói jólétet, a versenyhatóságok a túlságosan alacsony, ún. kiszorító árak ellen is felléphetnek. Ilyenkor ugyanis az adott piac meghatározó szereplője azért diktál alacsony, a költségeket sem fedező árakat, hogy elüldözze a piacról a kisebb tartalékkal rendelkező, ezért kevésbé ellenálló versenytársait, majd amikor egyedül marad, újból megemeli az árakat, hogy kárpótolja magát a korábban elszenvedett veszteségért. Ennek speciális esete, amikor a piac "ura" az árak leszorításával egy felvásárlásra kiszemelt céget tesz veszteségessé annak érdekében, hogy elriassza a potenciális felvásárlókat, és egyúttal lenyomja a megvásárolni kívánt vállalat piaci árát.
Az viszont normális demokráciákban elképzelhetetlen, hogy maga a kormány próbáljon hatalmi eszközökkel cégeket kiszorítani a piacról. Ahogyan a magyar kormány teszi, amikor méretes különadóval lehetetleníti el a piacról kiszorítani, esetleg felvásárolni kívánt külföldi nagybankokat - és ezt még nyíltan hangoztatja is. Vagy amikor progresszív reklámadóval segíti elő, hogy kormányközeli cég vásárolhassa fel a kiszemelt tévétársaságot. Vagy amikor rezsicsökkentésnek titulált a hatósági árszabályozással a fogyasztói érdekek védelmén túl a veszteségessé tett közműcégek állami felvásárlásának is megágyaz.
Az eddig tárgyalt esetekben legalább látszólag a fogyasztói jólétet szolgálták a magyar kormány piactorzító beavatkozásai. Vannak esetek azonban, amikor a szabályozási környezet alakításával nyilvánvalóan a termelői-szolgáltatói érdekek kerülnek előtérbe. Például, amikor a versenyképes áraik miatt népszerű nemzetközi kereskedelmi hálózatok rovására hozta helyzetbe a kormány a CBA-kat, holott együttes forgalmukkal azok már a diszkriminatív különadó bevezetése előtt is dobogós helyezést értek el hazánkban. A versenyt korlátozó plázastop sem a fogyasztók érdekét szolgálja, miközben az egyedi elbírálások révén a korrupciónak is melegágya.
Szintén nem a fogyasztói jólétet, hanem a haverok pénztárcáját táplálja a most lezajlott trafikosztás. A dohánytermékek forgalmazási jogának - a korrekt versenyeztetést mellőző - leosztását azzal tetézte meg a kormány, hogy négyről tíz százalékra növelte a dohányárukra engedélyezett kiskereskedelmi árrést, persze ezt is a fogyasztók számlájára. A Magyar Narancs információja szerint (Jönnek a nemzeti italboltok!, május 30.) szeszesital-ügyben is hasonló "mutyira" készül a kormány - és a pálinkafőzés támogatása után itt már végképp nehéz lesz egészségügyi szempontokra hivatkoznia.
Az Orbán-kormány versenykorlátozó beavatkozásai során is előszeretettel hivatkozik a "magyar érdekre". Arra, hogy helyzetbe kell hoznia a nemzeti vállalkozásokat a külföldiekkel szemben, meg a kicsiket a nagyokkal szemben. Mindez jól hangzik - vevő is rá a magyar társadalom nagy része. Pedig a verseny gyengítése, az egyenlőtlen piaci erőviszonyok kialakítása tartósan csökkenti a fogyasztói jólétet. A válság hatására bekövetkező piaci konszolidáció szükségszerűen mérsékli a versenyt a bankszektorban, ahol eddig sem volt rózsás a helyzet, amint azt a nemzetközi összevetésben magas kamatmarzsok is tükrözik. Különösen akkor gyengülne a verseny, ha bejönne a legnagyobb magyar bank vezetőjének prognózisa, és 3-4 (bankadóval és végtörlesztéssel kivéreztetett) nagybank is távozna az országból. És főleg akkor számíthatnánk a versenyhelyzet romlására és a banki marzsok növekedésére, ha a távozók valamelyikének piacát - a versenyhatóság engedékenysége miatt - a terjeszkedésre készséget mutató piacvezető bankunk vehetné át.
Ami jó a CBA-nak vagy az OTP-nek, az nem biztos, hogy jó az országnak - fordíthatnánk ki az amerikai General Motors egykori fejének híres mondását. Ma Magyarországon még az sem állítható, hogy ami jó a kormánynak, az jó az országnak. Bár elég sokan hajlandók ezt elhinni.
