Olvasom Melegh Attila cikkében, hogy a Magyar Narancs "extrémen Nyugat-centrikus és a kelet bombázását igenlő" lap, amely "élharcosa a kognitív és intervenciós gyarmatosításnak". Naná, mondja a szerző, hogy itt jelent meg Nádas Péter kultikus esszéje a "szabadság tréningjeiről", amely a koszos Kelet miatt háborog, másrészt pedig az európai intellektuális tekintettől (értsd: civilizált Nyugat) szorong. (A kelet/nyugat lejtő. Élet és Irodalom, 2003. április 25.)
Melegh az uniós népszavazás alacsony részvételi aránya ürügyén hozza elő (újra) az Európai Unió keleti bővítésének kolonizációs magyarázatát, amelyet eddig (szerinte) elfojtásra ítélt a "kelet/nyugat civilizációs lejtőn alapuló diskurzív rend". Ennek lényege "bizonyos, teljes egészében megvalósíthatatlan civilizatorikus eszmények kijelölése, majd ezen ideálok használata a világ kritikai érzékelése és átalakítása érdekében". A közbeszédnek ez a szerkezete "immár több mint húsz éve nem engedi meg, hogy autentikusan másképp gondolkodjunk az ún. euroatlanti integrációról" - állítja Melegh.
Hát hogyne engedné meg! A Replika másfél éve egész számot szentelt az EU-birodalom témakörnek, amelyben tanulmányok sora próbálta a birodalom és a kolonialitás fogalomrendszerével leírni az EU keleti bővítését, majd a válogatást összeállító, kutatásvezető Böröcz Józseffel a Népszabadság közölt interjút. Fél évvel korábban pedig éppen Melegh előszavával jelent meg ugyanott tanulmány-blokk, amely szakítani próbált a Kelet-Európával kapcsolatos hagyományos diskurzus főbb elemeivel, mint például a modernitás, nyugatosodás, polgárosodás, illetve a tradicionális, elmaradott, orientális stb. fogalmakkal. Az egyébként színvonalas elemzéseknek helyt adó társadalomtudományi folyóirat mellett is akad jó néhány olyan sajtóorgánum és politikai párt Magyarországon, amelyek folyamatosan megkérdőjelezik az euroatlanti integráción alapuló modernizációt, és éppoly érzékenyen reagálnak a kolonialitás létező és vélt jeleire, mint a tudomány avatott képviselői teszik. Szó nincs tehát arról, hogy ne lehetne másként gondolkodni erről a kérdésről.
Arról nem a "több mint húsz éve" fennálló hatalom tehet, hogy Magyarországon a Nyugat-centrikus világkép régóta és mélyen meghonosodott a fejekben, és hogy például Ady versei nagyobb hatást gyakorolnak a magyar társadalom gondolkodására, mint a fent hivatkozott tanulmányok. Ráadásul a ma élő generációk nagy részének hosszú évtizedekig volt módja megtapasztalni egy keleti birodalom forró ölelését, amelynek ellenpólusaként mindig is (és nem csupán az utóbbi húsz évben) "a Nyugat" állt - és nemcsak politikai, de civilizációs normaként is. Arról sem az utóbbi húsz évben fennálló hatalom tehet, hogy az emberek nagy része éppen úgy éli meg a "koszos kelet" valóságát, ahogy azt Nádas Péter - a zalaegerszegi vonat vécéje példájával - plasztikusan illusztrálta, és éppúgy civilizációs vívmányként értékeli a rendeltetésszerűen használt és használható vécét, mint más magyar lakos.
Tetszik vagy sem, a civilizációs "kelet/nyugat lejtő" (vagy pontosabban: emelkedő) létezését a magyar társadalom elfogadta, és igen régóta törekszik arra, hogy minél feljebb kapaszkodjon ezen az emelkedőn. Ezt az igényt nem a kormányok erőltették rá a maguk euroatlanti integrációs törekvéseikkel, hanem éppen fordítva: a nyugatosodás társadalmi vágya késztette már a kádári-aczéli rezsimet arra, hogy kereskedelemmel és kultúrpolitikával rést nyisson a vasfüggönyön. A magyar társadalom nemcsak jobban akar élni, többet és jobbat akar fogyasztani, hanem pont olyasmiket, amilyeneket észak-amerikai és nyugat-európai társai (orkánkabátot és Coca-Colát, puha vécépapírt és kemény skót whiskyt). Jobban bele akart (volna) szólni a társadalom ügyeibe, nem akart (volna) kiszolgáltatott lenni a hatalom önkényének (például nem akart reszketni minden egyenruhás láttán, mint Kertész Imre meg sokan mások, én például a mai napig is) stb. A jólét, a jogállam, a demokrácia, az emberi méltóság, a szociális biztonság, vagyis a nyugati civilizáció vívmányai önértékkel bírtak Magyarországon már akkor is, amikor az Európai Unióban még fel sem ötlött a keleti bővítés gondolata.
Nem tudjuk pontosan, miért maradt otthon a választók többsége április 12-én, mégis merész dolog lenne olyan következtetésre jutni, hogy azért, mert nem szereti, ha gyarmatosítják. Lehet, hogy valóban kimutathatók a kolonizáció fogalmi jelei az EU országjelentéseiben és sajtójában (Böröcz és társai), lehet, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk a kelet/nyugat lejtő szerint megítélni keleti embertársainkat (Melegh és társai), mégsem feltétlenül elítélendő, ha egy társadalom vagy annak véleménynyilvánító csoportjai civilizációs normákat követnek és követelnek meg a szűkebb-tágabb környezetükben. Miért lenne az "európaiság" normája eleve elítélendő egy olyan társadalomtól, amely mindig is európaiként határozta meg magát, még ha időnként a kelet- vagy közép- előtagokat kényszerűen odabiggyesztette is. A magyar társadalomban az európaiság éppúgy erőteljes és pozitív töltésű fogalom, mint az uniós nyelvezetben, amelyet például ezért is bírál Böröcz József, meg azért, mert az EU-n belül a keleti bővítést sokan civilizációs küldetésnek vélik, és gyakran ekként is beszélnek róla (Replika, 2001. június).
Engem - Melegh Attilával ellentétben - kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy olyan lapban írogatom egotripjeimet, amely rendszeresen hangot ad nemtetszésének, ha az európai civilizációs normák megsértését észleli, történjen ez itthon, tőlünk nyugatabbra vagy keletebbre. A felvilágosodás óta nincs mit szégyellni ezeken a normákon. Baj, ha van (és gyakran van), nem az európai civilizációs normákkal van.
