Az antropológia angol mestere, Edward B. Tylor (1832-1917) írja a Primitív kultúra című művében (1871), hogy a mágiában való hit a legveszedelmesebb káprázat ("the most pernicious delusion"), amely az emberiséget valaha is gyötörte, illetve hogy a mágia a civilizáció fejlődésének primitív szakaszához tartozik. Tylor ugyanakkor jól látta, hogy a modern világban is ezernyi példája él a mágikus gondolkodásnak. Ezek közül az alábbiakban csak a verbális mágia néhány megjelenési formájáról, az ima, áldás, átok és főként eskü általános vonásairól lesz most szó, a következő írásomban pedig a káromkodás és káromlás kultúrhistóriájáról beszélek majd.
Tudósok nemzedékei fáradoztak azon, hogy pontosan definiálják a különbséget mondjuk egy szerzetes hő imája és egy szerelmi varázsige vagy ilyesféle rontáshozó formulák mormolása közt: Pemetefű, fojondár maradhac mán ettü; Fakószekér, kenderhám pihenhec mán ettü, Kilenc nagy juhászkutya jólakhac mán ebbü: Ördög nevibe ajállak, dögöjjé mög minygyá! Aquinói Szent Tamás meghökkentő állítása szerint a keresztény ima nem is arra való, hogy tudassa Istennel az ember szükségleteit és vágyait, inkább csak magunkat emlékeztetjük vele arra, hogy isteni segítségre van szükségünk (Summa, 2a2z, Q83, De oratione). A keresztény ima úgymond nem is Isten befolyásolására irányuló praktika, hanem főként egy imádási aktus (adoratio Dei). A kérdést érinti egyébként egy Voltaire nevű (kanonikusnak talán nem nevezhető) keresztény gondolkodó is. Filozófiai szótárában azt írja, hogy egyszerűen Isten kigúnyolása az a feltevés, hogy imával "rá lehet venni" őt valamire (1764). A zsidó-keresztény hagyomány mérvadó képviselői váltig erősítgetik, hogy a szavakban magukban nem rejlik eleve valamiféle titokzatos, transzcendens erő. Az imához hasonlóan az áldás (amelynek mintegy 400 példája van az "szövetségben, csak a Teremtés könyvében 88) az isteni akarat művét feltételezi, sőt a zsidó hagyomány szerint Isten közvetlen említését (Talmud, Ber. 40b).
A Bibliában a héber brakhah 'áldás' töve (b-r-k) 'átok' jelentésben is előfordul (1Kir 21:13, Jób 2:9), ahogy a magyarban és más európai nyelvekben is létezik ilyesféle használat (Mit csinál maga, az Isten áldja meg?!). A bibliai 'átok' (héber qlalah, me'erah stb.) kultúrájának ezernyi példájából itt most csak a feltételes átok működésére hívnám fel a figyelmet. A házasságtörés gyanújába esett asszonynak megátkozott keserűvizet kell innia, mert ha bűnös, akkor a víz által az Úr bizton megszárasztja az ő tomporát (4Móz 5:19). Feltételes átok az (ön)megátkozó eskütétel is, amely során az istenség előtt ünnepélyes kijelentést tevő személy úgy erősíti meg a szavait, hogy magának, hozzátartozójának az eskü megszegéséért vagy a hazugságért Isten kezétől való bűnhődést vállal. Isten helyébe persze más transzcendentális erő is léphet, vö. pl. Dögöljek meg, ha tudom, angol I'll be damned / blowed if I know. Példaként idézhetem Rabelais remekmívű eskü-átkát, amellyel a Pantagruel Elöljáró beszédét zárta: "Lelkemet, testemet, beleimet és zsigereimet az ördög öreganyjának adományozom, ha e történet során akár egyetlen szót is lódítok. Hasonlóképpen a fránc törje ki a nyakatokat, nyavalya hentergessen a földön, üszkösítse meg a rákseb a pofacsontotok, a búbospestis dagassza hónotok, verjen ki a ragya, hegedüljön a vítustánc örökös nótát talpatok alá, igen, a higanykenőcstől tüzes kiütés bújjék feneketekbe, és kénköves párában, lángok közepette szálljatok alá, mint Sodoma és Gomorra lakói, a pokol fenekére, ha fenntartás nélkül hitelt nem adtok mindannak, amit jelen könyvemben elétek tárok."
Az eskü szavainak súlyát részben az istenségre való hivatkozás, részben az ünnepélyes és különleges dikció, részben az eskütétel különleges módja erősíti. Arany János egy birtokper eseményein alapuló balladájában "a vén Márkus" csizmáját lehúzva, a puszta földön állva esküdött meg, hogy hova tartozik a vitatott határrész - ha hazudna, ne fogadja be a sír, vesse ki testét a föld (A hamis tanú, 1852). A földeskü bevett módja és formulája volt ez sok évszázadon át. Ennél különlegesebb külsőségekre volt szükség, ha az eskütevő nem volt keresztény (azaz jogilag nem minősült teljes értékű személynek), a bíróságok ötletes verbális és rituális rekvizitumokkal ékes eskütételt követeltek meg a tanútól: a zsidókat kötelezték a zsidóeskü (iuramentum iudaeorum ~ more iudaico) letételére. A zsidóeskü intézménye az 5. században alakult ki, Franciaországban 1846-ig, Romániában viszont például 1912-ig érvényben volt. A zsidóknak különleges esküformulát kellett elmondaniuk, miközben a tízparancsolat tábláját (ritka esetben egy tóratekercset) érintették a kezükkel. Németországban a zsidók az esküt általában furcsa sipkában tették le, egy nőstény disznó lenyúzott bőrén mezítláb állva, miközben a bíró pálcáját kellett fogniuk. A tanúvallomás megbízhatóságát a megaláztatás valószínűleg nem növelte, de feltétlenül alkalmas volt arra, hogy tájékoztassa a tanút az aktuális alá- és fölérendeltségi viszonyokról.
A zsidóeskü intézménye a múlté, viszont a hierarchia éreztetésének a brutális gyönyörűsége ma is velünk van. 2011-ben a világ országainak zömében semmiféle közhivatalt nem viselhet az, aki nem teszi le a többségi társadalom által megkövetelt, tipikusan vallási jellegű elemeket tartalmazó esküt. Bár az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1961-ben döntést hozott, hogy "a közhivatal viseléséhez vallási kritérium megkövetelése alkotmányellenes", ma 14 államban gyakorlatilag elkerülhetetlen a keresztény többség által kialakított eskü letétele (és a bírósági tanúk keresztény esküje is kötelező). Emlékezetes Keith Ellison, az első muszlim honatya esete, aki ragaszkodott hozzá, hogy a Koránra tehesse le a kongresszusi esküt 2007 januárjában. Több államban ma sem lehet még a városi tanács tagja sem egy ateista személy, amennyiben az nem hajlandó kimondani az "Isten engem úgy segéljen" (So help me God) formulát. A tapasztalat persze az, hogy bírósági úton el lehet érni, hogy mentesüljön a hazugság kényszere alól a közhivatalt viselni kívánó személy (mint 2009 végén Cecil Bothwell esetében - Asheville, Észak-Karolina).
De Amerika messze van. Lamm Vanda és Peschka Vilmos Jogi Lexikona (1999) szerint a bírósági és hivatali esküt a magyar jog nem ismeri el, ami teljesen logikus, hiszen a szekularizált államban nincs helye szakrális fogadalmi gesztusoknak. Ugyanakkor a köztisztviselők, katonák, ügyvédek, bírák, ügyészek, hegyőrök és halőrök, hites könyvvizsgálók stb. mind esküt tesznek. A hagyományos eskü lényege azonban annak a kifejezése volt, hogy az esküt tevő a világi tekintély fölött (bíróság, szerződő felek stb.) Isten tekintélyét ismeri el, és annak büntetését féli. Ma az eskütétel gesztusa viszont Magyarországon és talán a világon általában aligha tartalmaz ilyesféle mágikus-szakrális elemet. Csak azt jelzi, hogy félünk a vélt vagy valós többségi akarattól, és igyekezünk még annál is kisebbre összehúzni magunkat, mint amekkorák valóban vagyunk.
