Nap mint nap szembesülünk a magyar állam működésének alacsony hatékonyságával. Budapest fontos terei fél évtizede fel vannak túrva a metróépítés miatt. Az állam által működtetett szolgáltatások - tömegközlekedés, egészségügy, oktatás - nem valami jól látják el feladataikat: a hiány és a pocsékolás egyszerre jelentkezik. Rossz minőségű jogszabályok és kapkodás teremt jogbizonytalanságot. A nagy adminisztratív gépezetet igénylő feladatok - mint például a Széll Kálmán Tervben beharangozott intézkedések - csúsznak, mert nincs az államnak megfelelő kapacitása a végrehajtásukra.
Az állami működés alacsony hatékonyságát egyszerre magyarázzák a politikai rendszer kudarcai és az államigazgatás gyengeségei. Mindkettő hosszú folyamat eredménye. Az előbbi nem ennek a rovatnak a témája; az államigazgatásról pedig sejthető, hogy az elmúlt kormányok alatt is sok tehetséges ember hagyta ott, de a 2010-es kormányváltás utáni bizonytalanság és tisztogatás sem tett jót neki. A hatékony államigazgatási munka tehetséget és hosszú időn keresztül végrehajtott emberi beruházásokat kíván meg, melyek közül egyiknek sem kedvez a félelem vagy a politikusok arroganciája.
Mit tehet egy alacsony hatékonysággal működő állam vezetése? Hosszú távon természetesen a hatékonyság javítása, a kapacitás növelése a lényeg: ebben elsősorban a kiszámítható köztisztviselői pályák és a szakértelem megbecsülése segít. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen távlatú gondolkodás nem a politikusok erőssége. Gondolkodjunk tehát rövid távon!
Segíthet ebben például a komparatív előnyök elve. Minél alacsonyabb hatékonysággal működik az állam a magánszektorhoz képest, annál több tevékenységet érdemes a magánszektorra bízni. Erre számos példa van. Minél kevésbé fejlett egy volt szocialista ország, úgy visz kisebb szerepet a tömegközlekedésben az állam. Bulgáriában vagy a kevésbé fejlett volt szovjet tagköztársaságokban a városi tömegközlekedés nagy részét magánminibuszok látják el. Ha tehát a magyar állam alacsonyabb hatékonysággal működik a magánszektorhoz képest, mint mondjuk a német, akkor valószínűleg több tevékenységet érdemes a magánszektornak ellátnia, mint Németországban.
A jelenlegi magyar kormány alapvető stratégiája persze ennek ellenkezőjére épül. A nagy álmok között olyanok szerepelnek, mint a közművek államosítása, a szigorú ár- és bérszabályozás, a tulajdonszerzés a nemzeti vállalatokban vagy egy valóságos állami bank létrehozatala. Nem is kell nagyon elengedni a fantáziánkat, hogy elképzeljük, milyen remekül üzemeltetné ezeket a tevékenységeket az az állam, amelyhez az elhúzódó metróberuházás, a völgyhíd és a 30 centis kilátó kötődik, és amelynek a vasúttársasága évi százmilliárdnál jelentősen nagyobb veszteséggel nyújtja a mindannyiunk által ismert színvonalú szolgáltatását. Kétségtelen, hogy ezek a példák még az előző kormányhoz kötődnek, de a mostani teljesítménye sem arra utal, hogy jelentősen nőtt volna az állam hatékonysága - gondoljunk a tervezett közmunkaprogram vagy a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatának (szerencsére) lassú előrehaladására.
Mindemellett az Orbán-kormánynak egy érdekes dilemmát is meg kell oldania: jelesül azt, hogy a "nem konvencionális" gazdaságpolitika bizonyos elemeinek végrehajtása óriási adminisztratív kapacitást igényel. Ezért az állam - szintén nem konvencionális módon - ezeket a terheket egyszerűen "kiszervezi" a megfelelő kapacitással rendelkező vállalatoknak - természetesen valódi potyautasként. A megoldást különösen pikánssá teszi, hogy általában éppen azokat a vállalatokat tisztelik meg ezzel a feladattal, amelyeket épp megsanyargat a gazdaságpolitika.
A legjobb példa erre a baleseti adó. Ennek elvben az autósok az alanyai: a konvencionális elme tehát azt gondolhatná, hogy ezt az adót az autósoknak kell befizetniük, az állam meg adminisztrálja. Ez azonban nyilván túlságosan drága és nyűgös, és valószínűleg nincs is elég munkatárs az elvégzésére. Nem lenne jobb, ha valaki más végezné el ezt a hálás feladatot? Dehogynem! Szedjék hát be az adót a biztosítók! Az persze, hogy az állam fizetne az ő feladatának az elvégzéséért, fel sem merül. Inkább előírja, hogy ha valamelyik autós nem fizeti be ezt az adót, akkor azt a biztosító köteles befizetni. Így kúszik az állami élősködő a magánszektor fáinak törzsére.
Ez a példa a leglátványosabb, de nem egyedi. A magánnyugdíjrendszer felszámolásakor is az állam által elsorvadásra ítélt biztosítóknak kellett levezényelniük a vagyon elszámolását, amihez az állam képviselői igényes megnyilvánulásokkal járultak hozzá, úgymint "eltőzsdézték", "ellopták" és í. t. Erős kétségeink lehetnek, hogy az államapparátus egyáltalán el tudta volna-e végezni ezeket a bonyolult számításokat. Az "adósmentéssel" ugyanez történt: az intézkedés nemcsak tőkéjüktől fosztja meg a bankokat erősen megkérdőjelezhető módszerekkel, hanem jelentős többletmunkát is okoz nekik. A számítások szerint az év utolsó hónapjaiban 1000-2500 fővel több banki alkalmazottra lesz szükség a kedvezményes végtörlesztés miatt.
A nem konvencionális gazdaságpolitika adminisztratív terheinek "kiszervezése", az élősködés a magánszektor adminisztratív kapacitásán erőteljesen rontja a szolgáltatások hatékonyságát. És hiába sajnálja le a kormány a "nem termelő" szektort, a váratlan és aránytalan adminisztratív terhek a magasabb árakon és a roszszabb minőségen keresztül átszivárognak a többi szektorba is, csökkentve azok versenyképességét is. Ezt tetézi még az adórendszer elképesztő bonyolítása - a chips-, lekvár-, szörp-, pornó-, giccs- és még ki tudja, milyen adók bevezetése; a családi kedvezményes meg a visszatérítéses személyi jövedelemadó meg a kétkulcsú egykulcsos adó meg az eva kivezetésének tervezgetése.
Mindez meglehetősen távol esik attól a józan megfontolástól, hogy az állam azokat a dolgokat vegye magára, amiket jobban el tud végezni a magánszektornál, és hogy e feladatok valóban hatékony és méltányos ellátására teremtsen kapacitást - miközben ügyel arra is, hogy ne nyomja ki a vállalkozásokból az utolsó szuszt. Ez a magatartás hamar hasznot hozna - de az országot most irányító politikusok időhorizontján már az esti fogmosás is beláthatatlanul távolinak tűnik.
