Egotrip

Elég volt a nyámnyila mellébeszélésből, a permisszív liberalizmusból, a defetista laissez-faire-ből: ideje, hogy megmondjam, miről mit kell gondolni. A végén még azt hiszi a tisztelt olvasó, hogy nekem nincs véleményem, nincsenek érzelmeim.

Abányásztelepüléseken megszokott modernizáció és a magyar nép közismert fogékonysága ellenére is meglepő volt a látvány: Kalambó, a betanított tehénpásztor egy díványon ült a legelő közepén, és onnan irányította több, de inkább kevesebb sikerrel a rábízott csordát. A tehenek legeltek és/vagy kérődztek, kiváló alkalmat biztosítva az elmélkedésre.

Hol volt, hol nem, talán igaz se, volt egyszer egy falu, Sárszeg. Ez a falu oly nagy vala, hogy két termelőszövetkezete s mindegyiknek futballcsapata vala. Az egyik az FTsz, színe, akár a fű, zöld; a másik az MTsz, színe, akár az ég, kék.

Kurtizánmúltjából ragadt e gúnynév Fellini Amarcordjának szépasszonyára, amikor még ezzel a felszólítással ajánlgatta magát. Az időközben érinthetetlen özveggyé átvedlett Vegye-vigye nevének említése (és testének felidézése) kellemes élményhez juttatta a filmbeli kamaszokat, még ha a kelleténél magányosabb körülmények között is. A bukott és az új kormány közt most folyó átadás-átvételi aktusok során is nyilván sokszor elhangzik a vegye-vigye (talán még sóhaj is kíséri), mégis mintha egyik félnek sem nyújtana kielégülést a dolog, pedig ők legalább párban vannak.

Mentem hazafelé az utcán, nulla óra már elmúlt, tele volt a zsebem akácfavirággal. Biztosan szedtem. Ostorlámpák csapásfénye világította az utat, nem mozdult semmi.

Abal lábbal egész hamar megvolt, talajt fogott a talp, ám mivelhogy rutinos volt, ettől még nem kezdett el ünnepelni, nem lelkendezett. Tudta, ez még csak félsiker, semmi szín alatt nem szabad most magát elbíznia. Mert hogyha elbízza, s arra gondol, megy ez, mint a karikacsapás, a feladat érdemi részének megoldása során a kudarc legelső jelére annyira, de annyira pofára esik, hogy olyan nincsen is. Annyira, hogy olyan nincsen, ismétlem meg, közben tudom: van, dehogynem, nagyon is - tudna mesélni, aki most a felkeléssel küszködik. Tudna, ha afféle beszédes, szófosásos típus volna, akit közlékeny alkatnak, társasági lénynek mondanak, de hát jó nagyot hazudnék, ha én most őt - hogy gyorsabban haladjunk - ilyennek próbálnám beállítani. Pont az ellenkezőjét tudnám róla elmondani, ha megkérdezne valaki: nem, nem volt beszédes - ráznám a fejemet -, hallgatag volt egyenesen, mivelhogy régesrég belátta, beszélni teljességgel fölösleges. Nem lesz tőle egy szemernyit sem boldogabb. Ennélfogva inkább csak bólogatott, hogyha szóltak hozzá, legfeljebb akkor vakkantott valamit, ha már nagyon szorult a hurok, vagy ha egy embertárs veszélyesen közel került hozzá, s meg akarta kímélni őt attól, hogy megijessze ez a szótlan, kriptamélyi állapot. Kizárólag szeretetből kommunikált, nyugodtan lehet ezt mondani, s a kibocsátott szómennyiség éppen ezért nem irányult másra, mint hogy elleplezze a lényeget. Hogy elfedje a valóságot, hogy általa megpróbálja jobb bőrben levőnek feltüntetni magát. Meg akarta óvni önmagától az embereket - nem megvezetni próbálta őket tehát, mert ha így lett volna, akkor nem jobb bőrben, hanem jobb színben kísérelte volna meg beállítani, akit ritka, kényszerű, töredékes mondatrendje takart, elfedett. Alkalmi beszéde ily módon szolidáris tett volt mindenekelőtt: emberbaráti cselekedet - így tudhatta legkönynyebben elkerülni a sajnálatot, s megúszni azt, hogy berántsa oda a hozzá forduló jó szándékú gyanútlanokat, ahol úgy rendesen, normális körülmények között, elhivatott, szívós, tartós szótlanságában tartózkodott.

A múltkor egy reklámcégnél voltam agyrohamozáson, egy új áruház nevét kellett kitalálni. Ömlöttek az ötletek, sokszor a nyelvtani vagy helyesírási szabályok áthágásával is. A szünetben az egyik résztvevő engem kezdett kérdezni, mintegy a lelki békéjét helyreállítandó, hogy de ugye a helyes így meg úgy volna. Erre egy másik megszólalt: "A Nádasdyt hiába kérdezed, őszerinte nincs helyes és helytelen, ő mindent megenged."

1. Csakugyan "az elbeszélés nehézségei"

Nem is olyan régen a mennyország volt az egyetlen virtuális valóság. Azóta sok minden megváltozott.

A távozásra ítélt kormánypárt búcsúzóul nevet váltott: 2002 májusától a Magyar Paraszt Párt Földet ide! Szekciója (MPP-Fide!SZ) néven működik. A leköszönő kormány búcsúszimfóniája zárótételébe belopta a Parasztkantátát, hogy a hangzavarban feltűnés nélkül megajándékozhassa földéhes baráti körét kamatmentes hitellel megtámogatott termőfölddel. És hogy egy füst alatt 50 éves bérleti szerződésekkel kivonhassa az értékesíthető földek közül a nemrég hasonló körökhöz átpasszolt állami gazdaságok terrénumát.

Ismerek egy lányt, tíz évvel fiatalabb nálam, mégis Koncz Zsuzsa és az Illés a kedvence. Feketében jár, ő a legszebb messze földön. Néha mégis olyan, mint Electric Barbarella a Duran Durantól (Medazzaland, 1992), merő papagájizmus, minden körülötte forog.

Ne kérdezd, barátném, mint töltöm időmet, az én életem meglehetősen eseménytelen, soha nem történik velem semmi érdekes. Reggel etetés, fejés, aztán trágyahordás, kaszálás, metszés, ojtás, betakarítás, ilyesmi, mikor minek van itt az ideje, közben rajta tartani a szemem az embereken, késő délután megint körbejárni. Olykor be-bemegyek a városba, hivatalos ügyek, iparcikk, efféle. Nemigen beszélgetek senkivel, néha a kocsmában összejövünk, az az igazság, hogy engem már a női nem sem érdekel (legfeljebb az igen).

"Két óra múlva kezdődik a tévében a választási közvetítés. Most ébredtem a késői polgári ebédet követő sziesztából. Megpróbálom magam feltüzelni, hogy a történetet, minden körülmény ellenére, elmeséljem. Feltüzelni magam, mint egy fatuskót a cserépkályhában."