Egotrip

A sok nagyot mondó, de üres duma után, február utolsó napján a polgári kormány méltó emlékművet állított négyéves kormányzásának: olyan lakásrendeletet hozott, amely a józan ész utolsó pislákoló fényét is eloltotta. Önmagára licitálva egy év alatt háromról tíz százalékra emelte a lakáshitelek ún. általános kamattámogatását, vagyis azt, amit bárki bármilyen lakáscélú beruházásához igénybe vehet. Tavaly novemberben még 7 százalék volt a támogatás, miközben az infláció 10, most már 10 százalék a támogatás, miközben az infláció 7 alá süllyedt.

Azt nem mondaná, hogy a dolog nagy élvezetet okozott. Nem, sőt azt sem mondja, hogy lett volna benne bármifajta élvezet. Egyenesen azt állítja, semmi nem volt benne, ami élvezetnek lenne mondható. Pusztán csak mert nincs rá jobb szó, ekképp kényszerhelyzetben van nyelvileg, meg mert így volt, azért mondja, hogy elélvezett. Nyomatékkal hozzátéve, mindez a kielégüléstől, de akár még a megkönnyebbüléstől is annyira távol esett, hogy az élvez ige esetében csak abban az értelemben alkalmazható bármilyen formában, amennyiben megengedjük, hogy bizonyos esetekben a halál is élvezetes, jó lehet, mivelhogy az ürge fellélegzik: nem kell csinálni tovább. Jelen szituáció azonban annyival rosszabb volt, mint a halál, hogy itten az úgynevezett elélvezés nem oldott meg semmit egyáltalán. Nem, sőt azt kell mondja: nem hogy megoldotta volna, éppenséggel prolongálta a megdermedt helyzetet, az este kimenetelében semminemű pozitívumot nem hozott - csak a folt látszott, nem a kibontakozás. De hát megvolt, mit csináljunk: el kellett engednem a farkamat. Beláttam, jobb lesz így - ha nekem nem is, mert hát nekem ugyebár már mindegy, de maguknak feltétlenül, mert különben napestig nézhetik a jelenetet, ahogy fekszik ott a csávó, kézben a farkával, és nem történik semmi egyáltalán. Hogy lesz akkor abból szórakozás? Inkább gyorsan magához térítem a hősömet.

Én úgy tanultam, hogy Budapest nevét angol beszédben "bjúdöpeszt"-nek kell mondani, vagyis az angol kiejtés szabályai szerint kell beemelni az angol szövegbe. Így ejtették cambridge-i barátaim, itt élő angol kollégáim, magyartanáraim. (Esetleg a "j" hang elhagyható, tehát létezik "búdöpeszt" ejtés is, bár ez a ritkább, hiszen kevésbé szabályos, angol szempontból idegenszerű.) Az utóbbi időben figyeltem föl arra, hogy angolul jól tudó magyarok a Budapest nevet a magyar kiejtés szerint illesztik bele angol beszédükbe. Tehát nem azt mondják, hogy áj lav bjúdöpeszt veri macs ("Nagyon szeretem Bp.-et"), ahogy én mondanám, hanem áj lav budapest veri macs, az angol hangfolyamot mintegy megszakítva, a név kimondásának idejére magyarra állítják át a szájukat. Igen, gondolhatnánk, így is van rendjén, hiszen e várost voltaképpen "budapest"-nek és nem "bjúdöpeszt"-nek hívják, az ott élők így ejtik, márpedig a mindenkori városlakók beszédszokását kell mérvadónak tekinteni. A város nevének helyi ejtése tehát "budapest", s az újprecíz logika szerint az ettől eltérő alakok (így az angolos "bjúdöpeszt", a franciás "büdápeszt", az oroszos "budapjést" stb.) értelemszerűen helytelenek (vagy ahogy Woland prof. mondaná: másodlagos helyességűek). A magyaros ejtés ezenfelül szép gesztus is: ha egyszer magyar vagyok, hát mondjam a magyar neveket magyarosan. Szokják meg az angolok, franciák, oroszok, hogy nem minden az ő szájuk íze szerint történik.

z élet országútja / előtted is nyitva áll / az út kezdete a születés / vége a halál / z élet országútján / mindenki elindul / de ki ér célba nem tudjuk / mert minden alakuuuul!!!!! Vídia együttes énekese belelendül, villázni kezd, a tucatnyi tábor a színpad elé rohan, én pedig nem hiszem el, hogy ilyen még létezik. Öt, rockzenésznek öltözött, dagadt disznó áll a színpadon, rojtos bőrökben, sörhasakban.

Ült a király a trónján a trónteremben, és kókuszgolyót eszegetett. Nem ez volt épp a kedvenc szórakozása, de nem volt mit tenni, uralkodnia kellett magán. Országában béke honolt, a pénzügyek jól álltak, a nép elégedetten dolgozott. Szóval, unta magát piszkosul. Számos királyi körülményt felsorolhatnánk még, de az messzire vezetne, túl az optimizmuson.

A férfiemberek tudják, hogy milyen az: reggel arra ébredni, hogy a szívünk csordultig tele hazaszeretettel, feszül a Széchenyi-terv, hajnali országálmainkból még visszamosolyog egy sikeres kis- vagy középvállalkozónő, családtagjaink elől ölünkbe ejtett újsággal rejtegetjük lelkes, acélos jövőképünket.

Február 7-én, csütörtökön, késő este a Budapest Rádió műsorvezetője felkérte a hallgatókat, hogy tájékoztassák a "messziről jött embert" a Postabank-történet fontosabb mozzanatairól. A hallgatóknak mintegy negyvenöt perc állt rendelkezésükre, hogy elmagyarázzák a saját minősítése szerint tájékozatlan, de nem hülye Fiala Jánosnak, miért szerepelt a bank neve oly gyakran a sajtóban az elmúlt években. A telefonok azonban ritkán csörrentek meg, a megadott idő alig felét használták ki az emberek. És ez még a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy kiderült: a hallgatók alig-alig emlékeznek valamire, és különösen a leginkább húsba vágó ügyek röppentek ki memóriájukból.

ATelep abban is különbözött a világ többi részétől, hogy itt rendszeresen sétáltatták a kerti kutyákat, azaz naponta legalább egyszer kivitték őket az erdőbe, ahol olyan szagválaszték fogadta őket, hogy legtöbbször csak simán seggre ültek, és egy darabig kábultan mozgatták orrcimpájukat.

Összerezzent, ahogy ezt kimondta, körbenézett a szobában, ez a vészjósló, ám - fájdalmára - tényszerűen igaz közlés kitől is származhatott. Kitől, kitől: csakis tőlem, persze hogy. Mintha lenne még itt rajtam kívül ilyenkor valaki. Mintha volna arra szándék, indíttatás bárkiben, hogy velem gombolyítsa a fonalat, s személyemet nagy kegyesen tehermentesítve megossza velem az el nem kendőzhető, sajnálatos tényeket; közölje a diagnózist, kimondja felettem az ítéletet: számodra ez az autentikus állapot, igen - a külső körülmények lefedik a lényeged. Nem - ismertem be -, nincs velem ilyenkor már évek óta senki, csak én mondhatok ilyeneket, csakis én szembesíthetem magammal a helyzetet. A helyzet pedig - döbbentem rá - láthatóan elég súlyos, ha már a saját tulajdon hangomtól is megijedek. Igen, de ha mindezt tudom, mi több, le is reflektálom, hogy ezek szerint újabban magamban beszélek, miért nem nevetek ezen? Hogy tudja egy Németh Lajos - mintha nem holmi zaklatott időjós, hanem küldött, hírnök volna, vagy hóhér, bárddal a kezében, egyenesen - ennyire belém baszni az ideget? De annyira, hogy prognózisát azon nyomban sorsomra vonatkoztatom, s mint aki megőrült, egyetértőleg nyugtázom, fennhangon jóváhagyom? Kérdezett ez engem? Kíváncsi rám? Akart tőlem azon túl valamit, hogy közölje, milyen időre számíthatok? Na ugye. Meg egyébként is: hogy ha mindezt látom, ha tisztán érzékelem önnön nevetségességemet, akkor hogy nem vagyok az esték intézését illetően sikeresebb?

A miért és most szavakat gyakran a szóvégi -t nélkül ejtjük, tehát miér´ (sőt mér´), illetve mos´ alakban: Miér´ kell indulni?, illetve Mos´ kell indulni. (A -t elhagyását aposztróffal jelölhetjük.) Első látásra az ember azt gondolná, hogy a beszélők kényelemből, takarékosságból, sőt hanyagságból vagy műveletlenségből hagynak le hangokat a szavak végéről. Ez nem igaz, hiszen a magyar szóvégi -t másutt szilárdan tartja magát, senki se mond olyat, hogy *Ez a beszéd sér´ minket, vagy *A mus´ igazán finom. A beszélők megválogatják, hol lehet elhagyni a -t-t és hol nem. Nincs tehát olyan szabály, hogy "beszédben (akár lezser vagy gondozatlan beszédben) bármely szóvégi -t leeshet".

Már nagyon forgolódtam. Meg csuklottam. Az asztráltestem csuklott, a porhüvelyem meg forgolódott.

irály. Mi mindenen ment keresztül ez a szó, istenem! És ha már isten, akkor utána az első, vagyis a listán második, mégis vezető.