Egotrip

Első fokú, nem jogerős ítéletet hozott a minap a bíróság Rapcsák András ügyében. A termetes hódmezővásárhelyi polgármester vitatja az elmarasztaló döntést, a maga kedélyesen agresszív módján nagyjából lehülyézi a bíróságot, és egészen biztosra veszi, hogy az ítéletet meg fogják változtatni, meg fogják semmisíteni, fecnikre tépik, és a helyi folyóvízbe szórják, őtőle az egész világ, élén a tek. bírósággal, térden állva fog bocsánatért esdekelni, mindenki sírni fog, hamut hint a fejére, és ruháját szaggatja majd, hiszen csakis Rapcsák Andrásnak lehet igaza ebben az ügyben.

A késő őszi délután langyos verőfénye hangulatában kivált alkalmas a temetkezésre, mert mindez játszi szinkronban a természet elmúlás-imitációjával. A szél is megfáradtan jár, komolyabb turbulenciára már nem képes a sírköveken, s a taigetoszi szelídséggel aláhulló falevelek mintha a húslevesből kinyert, telített sókoncentrációjú könnycseppek ikerpárjai volnának; mindkettőt elnyeli majd a föld vagy a 40 százalék pamut-, 60 százalék akrilanyagból megszőtt sötét garbó, vagy egyszerűen csak maga a temetői komposztáló, amelyből újabb és újabb energiák szabadulnak el, s a napszállta után felfűtik a temetkezési vállalkozó hálószobáját vagy a hullacentrum diszpécserközpontját, ahol kicsit mindig édeskés a levegő, mintha a cukros bácsi szelleme szuszogna a pisaira beállított irathalmok között.

Mi, vidéki punkok úgy jártunk Szegedre annak idején, mintha Londonba mennénk, a közeli jugoszláv határ miatt Belgrádból bejött a zene, a Szegedi Ifjúsági Napok alatt a város megengedte, hogy a parkokban aludjanak a hálózsákosok, és nagyszerű Dinnyés József-koncertek, Nagy Bandó András-előadások váltogatták egymást a szabadtéren.

Mindig felébred korábban, minek neki ez az ébresztős rádió, minek felébredni. A gyerekektől kapta, ők állították be, azóta úgy van. Jucika azonnal fölkelt a rádióra, elzárta, ment a fürdőszobába. De már akkor se tudott tovább aludni, fölkelt ő is. Most fekszik tovább, a rádió szól, nem hallja, nézi a függönyrést, mi lesz ma. Ma megint mit fog csinálni. Kell ez a rádió, a gyerekekre gondol már reggel, Jucikára. De hiszen velük álmodott, elfelejtette.

Avárosszerkezet fittyet hány a geometriára, a metróállomások térképeinek nem északra mutat a tetejük, és tényleg csak az elhelyezői szeszély dönti el, hogy dél-délkelet vagy a magma-mag van felül. Tömeg. Milliónyi fekete öltöny, fehér ing, nyakkendő, mint a mozgást akadályozó sűrű semmi, vigasztalan, megállíthatatlan tavaszi eső, elektromos hangörvények, neonkisülések, az esernyőik bütyke nekem pont szemmagasságban, taszigálódás, lassított mozgás ismeretlen cél felé, létparadigma, úgy érzem magam, mint Timothy Leary hamvai. Kilőve a világűrbe. Tudományos-fantasztikum, archaikus jövő, az elveszettség olykor fokozhatatlan.

- Ööö... alázatosan csókolom a talpát a méltóságos úrnak...

A konyhába káposztát / rám meg frászt hoztá´. A lényeg az, hogy valahogy rendezni kell a dolgokat. Például a kettővel ezelőtti tripben - lássuk, miért hagyom ki az egót -, amelyben a kecske, nyakán a kötéllel, együtt emelkedett magasba a sorompóval, egy olyat meséltem el, amit családi viszonylatban hallottam. Erre föl D. Gyuri barátom arról értesített, hogy ez a sztori már szépen lement filmen, méghozzá My Country címen. És akkor én ugye afféle kódexmásoló módjára jövök elő a farbával. No hiszen! - mondaná Aigner druszám két vákuumcsomagolású rizibizinek rajzolt fronthatás között. De, mondom máris, előbb nyitok szögletzászló-nagykereskedést, mint hogy ne járnék a tett nyomába. Történt ugyanis, hogy akitől családtagom hallotta a kecskemesét, a hatvanas években Dorogon dolgozott a bányában, és ott meg a kocsmában, két furattágítás között szájról szájra járt a kecske a sorompóval, és benne annyira megmaradt, hogy most meg elmesélte családtagomnak, akivel munkatársi viszonyban áll, és családtagom nekem feszt leadta a drótot. Én meg, ugye, aki fogékony a sorompón lógó kecskékre, azonnal nekiláttam szöszmötölni a klaviatúrán. És innen már önfarkába harap a mese: a filmmel való egybeesés olyannyira a véletlen műve, hogy rászántam magam, ezúttal olyat írok le, amit tényleg olvastam és nem hallottam - már ha a belső hallás itt nem játszik -, méghozzá valamelyik horgászszaklapban.

Amióta itt látom Juhász Géza képét a szomszédos hasábokon, egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy lefogyjak végre, véget vetve ezzel az állandósult fulladási rohamoknak a második emelet közelében, arról nem is beszélve, hogy a múltkor a hentes asszisztense (alhentes?) segítőkészen megjegyezte, hogy szívesen hoz egy széket, amennyiben rosszul vagyok, pedig csak szokásom szerint izzadtam, akár egy ló, de egyébként kiválóan éreztem magam, leszámítva azt az apró körülményt, hogy aritmiás rohamom volt, és attól rettegtem, hogy egy másfél méter magas, meghatározhatatlan állagú csütörtök üldöz.

. .

Félek, a máskor egészséges gyanakvással megáldott Várkonyi Iván most nem gondolta igazán végig naivan megengedő írását a Postabank eladásáról (Magyar Narancs, 2000. október 12.). Minden kommentár nélkül, könnyedén vetett papírra két, korántsem nyilvánvaló tételt magában rejtő állítást: "Az államnak is érdeke, hogy legyen egy olyan hazai bank, amely legalább a régióban fel tudja venni a versenyt a külföldiekkel, vagyis támogatnia kell az OTP további erősödését. Nemcsak a nemzeti érzület okán, hanem azért is, mert minden normális európai országban a nagy lakossági bank általában nemzeti tulajdonban van, ami nem véletlen (a kiszolgáltatottság csökkenthető imigyen)."

Én voltam a hetes, nem akartam oroszórán jelenteni, ezért beteget jelentettem. Szépen adtam a bágyadtat, anyám különösen fogékony volt, hívta az orvost. Táváris ucsityel, já dákládiváju vám, szásztáv klásszá szórok ágyin, nyiktó nye átszusztvujet. Mondtam magamban, míg műdideregtem a paplan alatt. Tudtam én a szöveget, csak előadni nem tudtam volna, magyarul is nehezen szólaltam meg. Megjött az orvos, tüdőgyulladás, délután már Miskolcon voltam a tüdőkórházban. Ez hétfőn volt, hatvanhétben, napfényes őszi nap, vasárnap meglátogatott Kakuszi az osztály nevében, ő mondta, az oroszóra elmaradt, Toncsi bácsi be se jött. Ez nem jött be. Azóta se voltam képzelt beteg, krétát se ettem, mint a többiek, pedig azt állítólag ki se lehet mutatni.

Szeged a Tisza két partján terül el, ami nekem még soha nem sikerült. A város déli fekvése miatt az ország déli részén található, a napsütéses órák száma igen magas, ami kedvez a napszemüveg-biznisznek. A hazánkra oly jellemző kontinentális éghajlat a város határában egyszeriben átcsap mediterránba, amelynek a szellemre gyakorolt hatását minden kétséget kizáróan akkor értem tettem, mikor egy vaksötét utcán megkérdezte tőlem valaki, hogy ez-e a napfény városa, mire én egy buszmegálló plexiüvegéről visszapattanva csak annyit tudtam válaszolni, hogy igen.

Az idén vettük kézhez a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért panaszának elfogadhatósága tárgyában az Európai Emberi Jogi Bíróság Második Kamarája által hozott döntést. A bíróság nem találta elfogadhatónak panaszunkat. A bíróság szerint a magyar állam nem sértette meg az emberi jogok európai egyezményét, amikor nem ismerte el a Szivárványt legális egyesületnek. Mint 1994 és 1996 között többször is megírták a lapok, a Fővárosi, a Legfelső s végül az Alkotmánybíróság azért találta jogellenesnek a Szivárvány megalakulását, mivel nem kívántunk a szervezet alapszabályában 18 éves alsó korhatárt rögzíteni.

Tegnapelőtt el kelletett csapnom a Janit. Három napig hevert részegen a fészerben, még a malacokat sem etette meg, se almozás, se szénahordás, se semmi. Majd magam.