Déli velő
Szeged a Tisza két partján terül el, ami nekem még soha nem sikerült. A város déli fekvése miatt az ország déli részén található, a napsütéses órák száma igen magas, ami kedvez a napszemüveg-biznisznek. A hazánkra oly jellemző kontinentális éghajlat a város határában egyszeriben átcsap mediterránba, amelynek a szellemre gyakorolt hatását minden kétséget kizáróan akkor értem tettem, mikor egy vaksötét utcán megkérdezte tőlem valaki, hogy ez-e a napfény városa, mire én egy buszmegálló plexiüvegéről visszapattanva csak annyit tudtam válaszolni, hogy igen.
Eső ritkán esik, de ha esik, víz áztatja az utcákat, neonfénytől csillog az aszfalt, és lehet verset írni belőle. Ennek köszönhetően az egy főre eső költők száma nagy, elég lenne itt csak néhány nevet említeni, hogy ki hány emberre esett. Az utcák, melyek különböző időjárási viszonyoknak vannak kitéve, viszonylag szélesek, kedveznek a forgalom ritmusos lebonyolításának, szinte mindenütt elképzelhető a kétirányú teherforgalom is. Ez alól kivételt képeznek az egyirányú utcák, melyekkel csak közlekedés során találkozhatunk, térképek, útikönyvek nem tesznek róluk említést. A városban több park és szökőkút található, a sajátos kültéri építkezés okán ezek többnyire egybeesnek. Többféle építészeti stílus képviselteti magát, de koncentráltan csak a modern panel-építmények figyelhetők meg, amelyekből több városrészt is kialakítottak, emléket állítva annak a több mint négy évtizednek, amely alatt a kollektív tudattalan mélyére apró esztergakésekkel vésték föl a paradicsomi földi lét rakétaragyogású anabázisát.
A városban több ezer ember lakik, megélhetésüket havi fizetés biztosítja, amelynek rendszeres ismétlődése a mókuskerék végtelen biztonságérzetét kelti bennük. A város egyik legfőbb vívmánya a szabadság, amit évenként két-három héten át bárki gyakorolhat. A várost hosszú vízjelként kettészelő folyó jó alkalmat biztosít a vízi közlekedésre, amelynek legfontosabb eszköze a híd. Ezekből kettő van, mindkettő oda-vissza. Az egyik hidat régi hídnak, a másikat új hídnak nevezik. A régi híd sokkal szebb, mint az új, és nemrég újították fel, ezért nehéz eldönteni, hogy amikor valaki új vagy régi hidat mond, akkor melyik hídra mondja, hogy új vagy régi. Ennek okán nagyon sok randi elmarad. Ilyenkor, általában a férfi (fiú), fölmászik a hídra, és addig vitatkozik a tűzoltókkal, míg meg nem mondják neki, hogy melyik hídon van fölmászva. Sík terep lévén, a város legszebb látképét a Ferihegyről induló és Romániába tartó repülőjáratokról kapjuk, vagy akkor, ha a "Lapos"-nak nevezett Tisza-parti strandon a napozószékben felejtenek előző nap délután, és másnap hajnalban a látványtól megrészegülten tekintünk a "narancsban" úszó Dóm épületére, majd mire szétválogatjuk magunk körül az aprópénzt és a söröskupakot, a város zümmögő élettel telik meg, s kinyitnak az első nonstop büfék. A strand a "Lapos" nevet az itt monokiniző férfiakról kapta. A másik nagy természeti látnivaló a régi hídról lankásan alábukó út mellett tekinthető meg úgy hajnali öt óra tájban, mikor a híd túlsó oldaláról érkező őstermelők kerékpárjaikkal közel száz kilométer per órás sebességre felgyorsulva, a csomagtartóra stabilan felpókozott vagy gépkocsihólánccal fölerősített epres, szőlős vagy zöldséges ládáikkal nesztelenül suhannak a piac felé. Fontos tudni még, hogy a városban élő művészek tradicionálisan későn kelők. Ilyen volt Móra Ferenc is, aki életében először akkor kelt korán, mikor bírósági idézése halaszthatatlanná tette ezt. Barátjával találkozva hangot adott csodálkozásának, s ijedten kérdezte: - Úr Isten, mit csinál ez a sok ember ilyenkor az utcán! Tán csak nem mindenkinek idézése van?
Mára a város teljesen kifogyott a boszorkányokból, már csak egy kis sziget őrzi a nevüket, úgy hívják, hogy Boszorkánysziget, ám természetes megjelenési formája nem sziget, csupán egy partszakasz, ami kedvelt harcsafogó helye a horgászoknak, de azoknak is, akik a nagy értékű horgászfelszerelések reményében párosával dobálják a horgászokat a folyóba. Ugyanakkor a közbiztonság jónak mondható, mondták, engem még csak egyszer támadtak meg sniccerrel, akkor is A rajzoló szerződése című film megtekintése után.
A folyó már többször megpróbálta elmosni a várost, de nem sikerült neki, még mindig csupa por; ennek ellenére a homokzsák nem került bele a város címerébe, ellenben ott találunk egy bárányt, amely kifejezi önnön létjogosultságát; és ha már egyik nap próbálkoztunk halászlével, a következő napon ötletet kaphatunk a birkapörköltre, amelynek csípősségét, a rossz nyelvek ellenére, nem a szegedi szúnyog adja meg. E kis körképből, tudom, sok minden kimaradt, mégis úgy érzem, több került bele, mintha csak gödröt ástam volna, és magam esnék bele.
Végezetül még egy baráti: ha Szegedre jönnek, és megtelefonálják, hogy melyik vonattal érkeznek, és ha erre az a válasz, hogy jó, majd kimegyek a vonat elé, kérjék meg ismerősüket, ha egy mód van rá, inkább a peronon várakozzon.
