Félek, a máskor egészséges gyanakvással megáldott Várkonyi Iván most nem gondolta igazán végig naivan megengedő írását a Postabank eladásáról (Magyar Narancs, 2000. október 12.). Minden kommentár nélkül, könnyedén vetett papírra két, korántsem nyilvánvaló tételt magában rejtő állítást: "Az államnak is érdeke, hogy legyen egy olyan hazai bank, amely legalább a régióban fel tudja venni a versenyt a külföldiekkel, vagyis támogatnia kell az OTP további erősödését. Nemcsak a nemzeti érzület okán, hanem azért is, mert minden normális európai országban a nagy lakossági bank általában nemzeti tulajdonban van, ami nem véletlen (a kiszolgáltatottság csökkenthető imigyen)."

Bankverseny

Félek, a máskor egészséges gyanakvással megáldott Várkonyi Iván most nem gondolta igazán végig naivan megengedő írását a Postabank eladásáról (Magyar Narancs, 2000. október 12.). Minden kommentár nélkül, könnyedén vetett papírra két, korántsem nyilvánvaló tételt magában rejtő állítást: "Az államnak is érdeke, hogy legyen egy olyan hazai bank, amely legalább a régióban fel tudja venni a versenyt a külföldiekkel, vagyis támogatnia kell az OTP további erősödését. Nemcsak a nemzeti érzület okán, hanem azért is, mert minden normális európai országban a nagy lakossági bank általában nemzeti tulajdonban van, ami nem véletlen (a kiszolgáltatottság csökkenthető imigyen)."

Azt megértem, ha a bankjuk erősítésén munkálkodó OTP-vezetők vagy a súlyos szerepzavarral küszködő kormányunk egyes tagjai ekként vélekednek. De hogy nekünk, állampolgároknak miért lenne evidens, hogy 1. a legnagyobb lakossági bankunknak nemzeti kézben kell lennie, és 2. nekünk is jó, ha a Postabank beolvasztásával a legnagyobb bankunk még nagyobb lesz, azt nem tudom.

A nemzeti tulajdon tényleg jól hangzik egy nagy lakossági bank esetében, amely nemzeti megtakarításunk tekintélyes részét kezeli. A mai világban azonban nemcsak értelmezni, hanem ellenőrizni is nehéz a nemzeti tulajdon meglétét vagy hiányát. Mert hanyadíziglen kell egy tulajdonosnak nemzetinek lennie ahhoz, hogy nemzetinek minősüljön? Pláne, ha a joggyakorlatban a tulajdonost egyedül a cégbejegyzés földrajzi helye minősíti, függetlenül attól, hogy cége mögött milyen nacionáléjú tulajdonosok húzódnak meg. (Gondoljunk a Mol-TVK-ügyben fölbukkant Milford nevű ír cégecskére, amelyik mögött hiába áll az orosz Gazprom tulajdonosként, mégis írnek számít itt is, Írországban is.)

Meg különben is, a nemzeti tulajdonos, hacsak nem maga a nemzetállam, nem viselkedik nemzetibben a nemzetidegeneknél. Eszével szavaz, nem a szívével: nemzeti sportcsarnokot, nemzeti autópályát, nemzeti színházat csak akkor enged bankjával megfinanszíroztatni, ha anyagilag is megéri neki. Ha mégsem így tesz, arra a sorsra jut, mint az egykori Postabank egykori nemzeti tulajdonosai: futhat a pénze után.

A másik tétel azt sugallja, hogy nekünk, banki ügyfeleknek az a fő érdekünk, hogy minél nagyobb legyen a legnagyobb bankunk. Bár pénzünk valóban nagyobb biztonságban lehet egy tőkeerős nagybankban, a szolgáltatások minősége és ára szempontjából mégis fontosabb, hogy kellően erős legyen a verseny, hiszen egyedül ez készteti jobb és olcsóbb szolgáltatások nyújtására. Különösen akkor fontos a verseny erősítése (vagy legalább gyengülésének fékezése), ha valamilyen ok miatt túlzottan koncentrált egy piac, ami már önmagában is lehetőséget nyújt a fogyasztó számára hátrányos erőfölény kialakulására.

A bankpiacok neves kutatója, Philip Molyneux szerint a kontinentális Európa bankpiacain éppen a politika által motivált nemzeti fúziók alakítottak ki a nyolcvanas években olyan szuboptimális struktúrákat, amelyek nemcsak a versenyt korlátozó piaci koncentrációt erősítették, hanem a kormányok befolyását is megnövelték (például a too-big-to-fail, azaz "túl nagy ahhoz, hogy megbukjon" doktrína erősítésével). Nálunk az elmúlt évtizedben a bankok szaporodásával csökkent ugyan a bankpiac koncentrációs foka, és jócskán erősödött a verseny, de a lakossági betétek piaca még ma is koncentráltabb, mint ami például az amerikai versenyszabályok szerint elfogadható.

Molyneux az országukban piacvezető európai bankok magatartását elemezve azt találta, hogy ezek egymással egész jól együttműködnek, az igazi riválist az országukon belüli második legnagyobb bank jelenti számukra. A professzor ezért arra intette a verseny felett őrködő döntéshozókat, hogy figyelmüket azokra az esetekre összpontosítsák, amikor a legnagyobb bank lényegesen nagyobb, mint a méret szerint következő versenytárs.

Ma Magyarországon még ez a helyzet. A lakossági betétek piacán az OTP részesedése még mindig negyven százalék fölött van, miközben az utána következő Postabanké alig tízszázalékos. Tény, hogy a lakossági bankpiac tíz éve beindult liberalizálását követően a versenytársak fenyegető jelenléte folyamatos korszerűsítésre késztette az OTP-t. Az is tény, hogy az OTP-t ma már szabad akaratukból választó ügyfelek honorálják a bank versenyképes szolgáltatásait, kiterjedt hálózatát, és némileg alacsonyabb kamatok mellett is ott tartják pénzüket. Az ügyfelek örömére erősödő versenyt vetheti évekkel vissza, ha a Postabank átvételével legnagyobb bankunk újra messzire elhúz hazai versenytársaitól.

Nem tudom, hogy a hivatásuk szerint a verseny felett őrködő döntéshozók, a magyar Versenytanács tagjai megfogadják-e majd Molyneux professzor intését. Felmérik-e azt, hogy amennyiben az OTP kebelezi be a Postabankot, a versenypolitikai szempontból már ma is erősnek minősülő koncentráció tovább nő a lakossági bankpiacon, és tovább szélesedik a szakadék a piacvezető bank és a rá következő pozíciója között. Ami vélhetően nem a fogyasztók érdekét szolgálja.

A Versenytanács eddigi döntései alapján nincs sok okunk feltételezni, hogy a hivatott döntéshozók bármilyen versenypolitikai szempontot mérlegelni fognak. Hiszen az OTP-nél sokkal nagyobb piaci részesedésű, sokkal gyengébb versenykörnyezetben működő, ráadásul valódi monopóliummal bíró Matáv esetében könnyedén áldásukat adták a két Westel-cég bekebelezésére.