A betegségem története
Fulladásos halállal halunk mindannyian.
Andrej Tarkovszkij
Én voltam a hetes, nem akartam oroszórán jelenteni, ezért beteget jelentettem. Szépen adtam a bágyadtat, anyám különösen fogékony volt, hívta az orvost. Táváris ucsityel, já dákládiváju vám, szásztáv klásszá szórok ágyin, nyiktó nye átszusztvujet. Mondtam magamban, míg műdideregtem a paplan alatt. Tudtam én a szöveget, csak előadni nem tudtam volna, magyarul is nehezen szólaltam meg. Megjött az orvos, tüdőgyulladás, délután már Miskolcon voltam a tüdőkórházban. Ez hétfőn volt, hatvanhétben, napfényes őszi nap, vasárnap meglátogatott Kakuszi az osztály nevében, ő mondta, az oroszóra elmaradt, Toncsi bácsi be se jött. Ez nem jött be. Azóta se voltam képzelt beteg, krétát se ettem, mint a többiek, pedig azt állítólag ki se lehet mutatni.
Ez az (orvosi) eset azért jutott eszembe, mert följött hozzám egy doktornő, és megkérdezte, milyen betegségeim voltak. Hároméves koromban tüdőgyulladás, akkor apám vitt taxival (kéthavi tanári fizetéséért) Debrecenbe, szülővárosom, Sátoraljaújhely kórháza már nem fogadott, vissza. Debrecenben, a Klinikán!, emelte fel mutatóujját mindig apám, a Nagy Családi Legendárium lapozgatásakor, gyógyszert kotyvasztottak, külön neked!, megmenekültem, átmenetileg. Hazavittek, a faluban meg se ismertek. Az elixír átváltoztatott: göndör, szőke, szép kövér gyerekből lettem szöghajú, vörös, csúnya és sovány. Egy nem túl közeli rokon meg is jegyezte, kár volt úgy sietni azzal a taxival. Hároméves koromig voltam, azóta nem én vagyok.
Vetkőzzön, mondta a doktornő, jó, derékig elég. Sóhajtson. Utána jött a tüdőkórház, sóhajtoztam tovább, betettek a tébécés gyerekekhez, szüleim innen is kivettek. Csak a saját felelősségére!, dörgedelmezett apámra az orvos, biztos fő-. Az orvosokat gyűlöltem, mindegyik ki akar kezdeni az anyámmal, azért hívnak vissza mindig, anyám elkísért, fogta a kezem, miért fogja, miért jön be velem a rendelőbe. A kórház udvarán minden satnya fát ismertem, a vizet sose látott szökőkút medencéjében minden repedést, a folyosókon az összes kockakövet. Én ide nem kerülök vissza, én innen nem kerülök ki élve. Most sóhajtson mélyeket, mondta a doktornő. Hát visszakerültem, sóhajtottam, egy kicsit odébb, szembe, Miskolci Városi Kórház, hepatitisz bé, de az egy vicc volt, egy csehszlovák ifjúsági tábor latrináján szedtem össze, beoltották miattam az egész turnust. Keresztrejtvényt fejtettem és elolvastam a József és testvéreit. Híre ment, hogy egész jól fejtek, odajött hozzám egy bácsi lepedőnyi keresztrejtvénnyel. A Duna mellékfolyója, öt betű. Az utolsó a. Nézem, Jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép, komoly fiadat! Bámul rám, nem érti, a beküldendő helyes megfejtést árultam el neki, adta magát, a főrejtvényt, vagy hogy hívják. Most mit fogok csinálni egész nap, mondta szomorúan, ment az ágyára vissza. Hathetes volt, mint én. Szégyelltem magam, magamban röhögtem. Mondom, egy vicc volt. Ahogy a rokonok fölsorakoztak a kerítésen túl, látogatás persze nem volt, a nyitott ablakokban egymást taszigálták a betegek, lenn meg ordítottak: Megellett a disznó! A Ferit bevitték! Nagyanyád meghalt! Kereszték csókoltatnak! Felvettek az egyetemre! Ezt apám szájáról olvastam le, felváltva kiabáltak anyámmal. Visszafordultam, a szobában csak az orenburgos feküdt, neki örültem. Az orenburgos a gázvezetéknél dolgozott, míg haza nem hozták. Ember, hol van magának a mája, a doktornő az orenburgos nagy hasát tapogatta, doktornő, ez mind az. Az orenburgos évek óta nem látta a menyasszonyát, annyit el tudott intézni, hogy odaengedték az üvegajtóhoz, tovább nem. Az orenburgos csokor virágot szerzett a menyasszonyának, csokor virágot a főnővérnek. A menyasszonynak nem adták oda, a főnővér nem fogadta el. Az orenburgosnak mindig volt a laposüvegében, hogy csinálta? Gratulálok, mondta, és megkínált. Mindig megkínált. Úgyis odakerülök, a laposba, mondta, és meghúzta az üveget. A lapos volt a hullaház. Tévézés után (lementem én is, mindig, mert ott, a tévészobában lehetett nőket látni) néztük a folyosóablakból, ma mennyit visznek el. Elvitték az orenburgost is, a laposüvegét is. Mondom, egy vicc volt. Folytassa, mondta a doktornő. Aztán jött a Dél-pesti Kórház, urológia. Csak magán múlik, meggyógyul-e, mondta a főorvos. Ja, ha nem rajtad, akkor meg is fogok, és háromóránként cseréltem az orvosi kesztyűbe dermedt jeget, éjjel-nappal, a hűtőbe betettem egy üveg pezsgőt is, ha meggyógyulok, megisszuk, mondtam a neonhomályban trécselő nővéreknek, mintegy jelezve, ne igyák meg, a dokikkal. Visszafeküdtem, golyóimat jeges kesztyűkéz markolászta, én meg a farkamat. Áttetsző köpönyegű nővérekre gondoltam, és arra, nem lesz itt semmi baj. Forduljon meg, szólt a doktornő. Tartsa vissza a lélegzetét. Lélegezhet. Valamelyik barom kitalálta, ne töltsük hiába, hiába!, az időt, általános fogorvosi vizsgálat. Megmozdult a kórház, szobánként a fogászatra, az alagsorba. Álmomban ne jöjjön elő, előjön, ahogy haladnak a betegek, akár az árnyak, az alagsorban, mennek, és, akik már végeztek, jönnek, fönn csupasz villanykörtékbe döglött legyek, koszfény. Persze nem találtak semmit, vagy nem akartak, a számban, időre dolgoztak, én is vissza akartam érni fél tizenkettőre, az Iskola a határon ment a Kossuthon. Fülemben a központi kórházi rádió kis fekete fülhallgatója, heréimen jeges kesztyűk, szívemben vagy hol, gyomromban alagsori jeges rémület. Kezdődő mellhártya- és tüdőgyulladás, mondta a doktornő. Kezdődő, végződő? - sóhajtottam egy utolsót.Felöltözhet. Fejezze be.
A legjobb az volt, az utolsó nap, amikor felöltöztem, nem is, a zuhany előtte, aztán, lassan, gatya, zokni, ing, nadrág, cipő, pulóver, kabát. Mint mikor egy halott visszakapja a ruháit. álltam a kapuban. Nem temető-, kórház-. Szép, szövődményes téli nap.
A pezsgőt persze ottfelejtettem, vissza nem fordulok, a nővérek majd megisszák.
Egészségemre.
Ez tíz éve volt, azóta nem látott orvos. (Törések nem számítanak, az nem betegség.) És most itt van a doktornő, recepthalom, gyógyszerek.
És mitől ilyen szardíniaszagú a szám.
Végül is nem olyan rossz betegnek, lenni.
Gondolta magában a halott.
