De tényleg, mennyibe kerül nekem az olimpia? Azaz mennyibe kerülne, ha magyar adófizető lennék? Mert amíg Mickey Mouse-os lepedőn hajtom álomra a fejem, az adódollárjaim is a Mars-járóba mennek. Ennek kevésbé örülök, ugyanis fütyülök a Marsra. Senkinek sem szedném ki persze a kezéből a távirányítót, amivel dollármilliárdokért gurigáz egy kisdömpert egy messzi-messzi homokozóban – ha éppen ettől érzi magát fölnőttnek, az erő legyen vele. Csak hát ez az egész Mars-járás, robotaraszolás, homoktúrás... Annyira hétezres évek, időszámításunk után.
Így írunk mi. Második hete Karinthy-kúrán vagyok. Örkény is előkerült. Elsősorban Uj Péternek köszönhetően, de kellett hozzá a Queens végállomása felé velem együtt utazó indiai házaspár kérdő pillantása is az F-metrón, ahol Tóta W. Árpád szarok-az-olimpiára írására reagáltam. És kellett hozzá a londoni dicsőség nem a magyar népé diskurzus. Kellett saját riadalmam is, hogy alig négy év telt el határátlépésemtől, máris kivül találom magam az „értők” klikkjén. És Uj Péter használati utasítása szükséges az indexes poénhoz, amelynél „ezerszer provokatívabb” abszurdokkal boldogultam még a gimiben. (Itt jöttek Karinthyék a képbe.) S kellett, hogy kitörjön a frász, amikor a kurucinfón olvastam vissza első reakciómat az olimpiába borult magyar népen való élcelődésre – miszerint kollektív örömet kigúnyolni tahóság. A kurucinfón. Ahol a „zs” betűs szitkoktól nem látszik a tartalom... Mi történik?
„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
Íme, a világ fejtetőre állt.”
Nem pont engem fog cserbenhagyni a humorérzékem. Jó, kicsit túl vagyok pörögve, most, hogy még friss az emlék, ahogy a Times Square-i szerkesztőségben egyik kollégám a másik után rója az asztalomnál a tiszteletkört, hogy személyesen adja tudtomra: amit „you guys achieved”, azaz, amit ti magyarok letettetek az asztalra, az „unbeliavable”, „awesome” és mindenekelőtt „inspiring”. Inspiráló, így mondták.
A kiküldött tudósító is hazaszállingózott a múlt héten, jött ő is, mesélte, hogy a csapat Szilágyi Áron győzelme után olyan „classyn”, azaz elegáns visszafogottsággal tolmácsolta abbéli kérését a rendezőknek, lehetne-e esetleg a továbbiakban a magyar Himnusz általuk is ismert verzióját játszani, mert hát, tisztelettel, előkerülhet még az a dallam a játékok során, hogy a nemzetközi sajtó képviselői csak másnap értesültek a bakiról. Egy amerikai szemében nincs nagyobb érdem a teljesítménynél. Az underdog sztorik – az esélytelen nagyot nyer – meg kifejezetten a gyengéjük. Ez a töpp ország, ahol se pénz, se posztó, csak konfliktusok? Csoda lehet. Csak hunyorogtam rájuk, hunok ősi titkát sejtetőn.
Volt bennem tehát egy unicumnyi olümposzi mámor. Bele is simultam, most először, a környezetembe: az egyetemük címerével, baseballcsapatuk jelével, államuk nevével, vagy más híján az amerikai zászlóval a mellükön díszelgő New York-iak közé. Hogy a győztessel való önazonosulás para is lehet, magyar szabadalom. Indiai barátomnak igen, az amerikaiaknak meg sem próbáltam elmagyarázni, hogy Magyarország olyan, mint egy válófélben lévő pár kisgyerekkel: apuka üvölt, anyuka kussol, közben egymást lesik a szemük sarkából, mikor barmolja le őket a másik, amiért túl hangos/túl halk, a gyereknek meg mindegy, melyikük majmolása mellett dönt, érzelmileg sérül. Indiai barátom – akinek az országa utolsó azon a 85-ös listán, amely az olimpiai teljesítményt az országok népességszámával arányosan méri, és amelyen Magyarország a nyolcadik – cserébe megosztotta, hogy náluk egy bronzmedál elegendő hozzá, hogy királlyá üssék az atlétát, aki kasztot is ugrik íziben, majd idővel politikus lesz. Nincs új a nap alatt.
„VÉLEMÉNYE A JELENLEGI RENDSZERRŐL
a) Jó.
b) Rossz.
c) Se jó, se rossz, de azért egy kicsikét jobb is lehetne.
d) Bécsbe vágyik.”
Mekkora szerencse, hogy Julikáék most utaztak el két hétre Barcelonába! Enyém a Queens-i penthouse felhőkön ülő, egész falas könyvespolca a magyar irodalom gyöngyszemeivel. Hány év munkája van ebben a könyvespolcban New York pakisztáni negyedének a szívében, nem tudom. Úgy hordhatták ki utánuk a barátok ötösével az otthon hátrahagyott kincseket. De ott a tizenöt Karinthy-kötet. Nekilátok. Abszurdiában Muntag Vince leendő színháztörténész unokaöcsém és Uhrman Iván történelem–irodalom szakos tanár kalauzol, utóbbi rajtam kívül Gyurta Danit is tanította a Veres Péter gimiben. Két Karinthy között újraolvasom az indexet, hvg.hu-t, nolt, Magyar Narancsot, Facebook-kommenteket. Már tudok nevetni. Azzal együtt, hogy a Karinthyé, az egy másik pálya. Ami közös, egy kritikus szavaival: „legfeljebb a partvonal, de inkább a kerítésen kívül”.
„Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahova az isten teremtette, hanem lehetőleg oly helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalában nincsen berendezve. Ehhez a művészethez a test összes részeit fel lehet használni: kivéve az agyvelőt, melynek működése zavarólag hat, mert a görcsöket és ficamodásokat marhaságnak minősíti.”
De most már nézzük meg, mennyibe (y) is van a magyar adófizetőnek az olimpiai bódulat. A Magyar Olimpiai Bizottság könyvelése szerint:
2008-ban 1 milliárd 168 millió
2009-ben 1 milliárd 113 milió
2010-ben 1 milliárd 837 millió
2011-ben 1 milliárd 978 millió
2012-ben 1 milliárd 863 millióval támogatta az állam a 28 olimpiai sportág szakszövetségeit. Hozzáadom még a Gerevich-öszöndíj körülbelüli 4 milliárd 313 millió forintját az elmúlt öt évben, ami a sportolóktól a sportorvosokig fedezi a sportszakik fizetéseit, na meg az ismeretlen hányadost, az önkormányzatoktól befolyó támogatást, mert megfejthetetlen ismeretlen nélküli egyenlet nincs is:
7 milliárd 959 millió + 4 milliárd 313 millió + x / az adófizetők száma = (y)
„– Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el – mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa...”
Mindent összevetve tehát vagy 12 milliárd 272 millió forintot költött a magyar állam olimpia címszó alatt az elmúlt öt évben. Osztva azzal a csaknem 3,6 millió magyar lakosnak a számával, akik az APEH statisztikái szerint ténylegesen fizetnek szja-t, az egy főre jutó ötéves kiadás 3409 forint. Az osztandó egyébként magasabb lehet, ha azt vesszük, hogy az adót nem fizetők is fizetnek például áfát. De legmegengedőbben számolva is, egy hónapban egy magyarnak 57 forintjába kerül a buli. A számítás számos sebből vérzik, de ha azt vesszük, hogy ennek az összegnek a százszorosa (5700 Ft) is csak kicsit több, mint a fele a havi BKV-jegynek, akkor máris kontextusba kerül a kiadás.
Magyarország „fasza” az élsportban. Sok minden nem fasza otthon, az élsportolók pont azok, és „talán ez is egy olyan kicsi dolog, amiből sok sokra megy”. Arról elmélkedni, hogy miért ne érezzük ettől a Marson magunkat, az nemzetközi szinten abszurd, mint ahogy az is, ha egy ország tagjai egy reprezentáló sportesemény eredményeiről nem tudnak többes szám első személyben beszélni. Aki mindezt úgy megírja angolul, hogy átjöjjön a humor, az lesz a magyar Mr. Bean, Monty Python vagy South Park. És milyen szép nap is lesz az! Egy zsemle árának kétszázszorosát is kifizetném a magyar élhumoristák szakszövetségének, ki én, havonta.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
