Mintha Gerlóczy Mártont fejezte volna le a pesti íróelit. A haja sötétszőke, a szemüvege design, a tekintete intellektuális. 31 éves. Igen tehetséges bestselleríró. De a helyszín New York, és a fiatalember, akit a közélet a múlt héten letaszított a piedesztálról, Jonah Lehrer névre hallgat. Magyarország első (bevallott) plágiumregényének szerzőjeként Gerlóczy Márton talán nem rója fel nekem a hasonlatot, még ha igen nagy a különbség is a két fiatalember között: Lehrer valódi csaló. Új könyvében (Imagine: How Creativity Works) az egyszerű ember nyelvén magyarázza el a titkot a kreatív feltalálóerő mögött. Hogy mitől gyullad ki a villanykörte a Donald kacsa kétbalkezes feltalálója, Szaki Dani feje felett. Lehrer elemzi például Bob Dylan alkotási folyamatát. Csakhogy. Dylan köztudottan elzárkózik az újságírók elől, fellelhető megnyilatkozásai végesek. Mit volt mit tenni, ahol nem talált az elemzést alátámasztó Dylan-gondolatra, ott Lehrer maga is kreatív eszközökhöz nyúlt: fejből költött hozzá. Vagy épp egészen más kontextusban elhangzott Dylan-idézetet szerkesztett a szövegbe. Az olvasót félrevezető újságíró pedig, akárcsak a beteg kiszolgáltatottságával visszaélő orvos: erkölcsi halott.
A New York-i értelmiség a fejét vakarja: Hogyan gondolhatta két sikerkönyv írózseninek tartott szerzője, nagy presztízsű fórumok (mint a kreatív ötleteket terjesztő TED konferencia) előadója, a New Yorker magazin munkatársa, hogy ha kitalált mondatokat ad az élő zenészlegenda szájába, akinek milliók fújják kívülről a szavait, nem fog lebukni? Az internet századában? Jó, a pestiek sem értették 2009 nyarán, hogyan gondolhatta a József Attila-díjas író, Temesi Ferenc, hogy ha nem tünteti fel egyértelműen, hogy a Magyar Nemzet magazinjának Szóbánya rovatában a szlengszavak meghatározásait egy népszerű blogról kölcsönzi, akkor nem fog a torkának esni joggal a magyar szlengvilág? Igen különös, hogy egy profi informátor éppen a törzsközönségéről feltételez felkészületlenséget. A hiba ugyanis mindig ki lesz szúrva. Temesi Ferenc és Jonah Lehrer meg ki lett rúgva.
Most pénteken nem kisebb ember, mint Fareed Zakaria csatlakozott hozzájuk. A Time magazin és a CNN sztárújságírója, az amerikai külpolitikai írók koronázatlan királya, számos könyv jelenleg munkanélküli szerzője a New Yorker magazinból emelt át teljes paragrafusokat egy cikkéhez.
Amerikában azt, aki a botrányt kirobbantja, whistleblowernek, a sípot megfújónak hívják. Ez általában egy kutakodó újságíró, vagy a témában járatos szakértő, vagy, mint Jonah Lehrer esetében – akit történetesen egy Bob Dylanért rajongó újságíró kollégája leplezett le – a kettő együtt. Magyar perpatvaraink bája, hogy szenvedélyességünk időnként megspórolja az oknyomozói munkát. Két évvel azután, hogy a 168 Óra úgy adott el egy brüsszeli sajtótájékoztatót, hogy a címlapon a hatalmas Chirac-fotó mellé azt írta: „Exkluzív interjú a francia államfővel”, az érintett újságírók – Barcs Endre riporter és Mester Ákos szerkesztő – az interneten teregették ki a szerkesztőség szennyesét. Elgondolkodtató, hogy a teljes nyilvánosság ellenére úgy maradtak pozícióban, hogy a mai napig nem dobja ki a gugli a nevük mellett elsőre a „Chirac-botrány”-t.
Ebben része lehet annak, hogy nemcsak a 168 Óra, de az olvasók sem tudták, mi fán terem az „exkluzív hír”. Hát nem azon, ahol az információt egy rakat médiamunkásnak egyszerre adják ki. Még akkor sem, ha csak egyetlenegy fogja magyarul megírni. Annak is része van a kollektív felejtésben, hogy azóta sem járt utána senki, vajon félreinformált-e Barcs a riportban, ahogy azt 2003-ban a francia nagykövetség sérelmezte. Ez a vád ráadásul sokkal súlyosabb, mint a hamis címkézés. És annak is, hogy amikor a hetilap nyolc évvel később összeállítást készített a magyar médiabotrányokról, akkor a listáról lehagyta a sajátját. De leginkább annak, hogy a magyar média „baloldala” felmentette Mestert, a „jobboldala” pedig az időközben térfelet váltó Barcsot, így a 168 Óra olvasói is, a HírTv nézői is semmibe lettek véve.
Szándékosan nem a politikai-ideológiai manipulációk révén bekövetkezett csalásokról emlékezem, amelyekről a legtöbb magyar médiabotrány szól. Nem az érdekek szimbiotikus összefonódásáról, amelyeknek újságírást ölő következményeit e lap is megtapasztalta 1992-ben, amikor a lapot szponzoráló Postabank-vezér megkérte a szerket, tekintene el a Szekeres házaspárt kompromittáló cikk közlésétől (a Narancs reakciója itt olvasható). Kétségkívül könnyebb Amerikában, ahol az alkotmány a sajtónak bizalmat szavazva kimondja, hogy a felperesnek kell bizonyítania, ha hiba történik. Nem is küldözget itt cikket megtekintésre senki megjelenés előtt. A politikáért és a politika miatt történő görbeségeknek, ha legitimitásuk nincs is, egyfajta sötét etikájuk van, miszerint „nem harapok abba a kézbe, amelyik etet”.
De vissza a mezei csalásokhoz, amelyeket nem lehet a politika köpönyegével takargatni: a Tv2 ál-kukoricatolvajos riportjához, az RTL Klub ál-interjúalanyos zsidó támadásokról szóló anyagához és társaikhoz. A 32 éves, Prima Primissima Junior-díjas Babiczky Tiborhoz, aki miután „a napi, megszokott újságírói gyakorlatnak megfelelően” Csunderlik Peter, alias Csucsu, éles nyelvű blogfenoméntól „átvett” egy jól eltalált erotikus könyvleírást a Playboyban publikált cikkéhez, a következőt hozta fel a mentségére: „Az átvett mondatok terjedelme mindemellett elenyészőnek számít a cikk teljes terjedelméhez képest (cca. 200 leütés szemben a végső 13 000-rel) (...) Nem hiszem továbbá, hogy létezne ma Magyarországon olyan újságíró, aki ne követett volna el hasonló súlyú »plágiumot«.”
A New York-i médiaelemzők diagnózisa: überhübrisz. Nem Jonah Lehrer az első a nagyot csaló amerikai újságíró-tehetségek közül. A 27 éves Jayson Blair a New York Times olvasóiból csinált bolondot, amikor 2003-ban sorra gyártotta a fikciós, valamint mások által írt címlapsztorikat, a 26 évesen lebukó Stephen Glass a New Republicnál tette ugyanezt – ma mindkettőjükről tanítanak az újságíró-egyetemek etikaóráin. De most arról duruzsol a város, hogy a fiatalemberek annak a „fiatalzseni-kultusz”-nak az áldozatai, amelyért Pesten a Megasztár zsűrije sír. Tényleg percekben mérhető, hogy New Yorkban felfedezzék és idollá emeljék a tehetséget. De lehet, hogy kicsit túl gyorsan és túl magasra. Mintha az egész eljárást valamiféle tudatalatti féltékenység motiválná: mielőbb lássák az elvárásoknak megfelelni nem tudót hibázni, hogy azután villámgyors kegyetlenséggel taszítsák a mélybe.
Szó sincs róla, hogy az amerikai újságírók etikusabbak lennének magyar kollégáiknál. Félreértés például, hogy a New York Times főszerkesztője „habozás nélkül lemondott” volna a szakma toppozíciójáról a Jayson Blair-botrányt követően, mint bezzegdemokrata, hogy etalonná váljon a demokráciát még csak kóstolgató, „félázsiai” népek szemében. Dehogy. Kellett valaki, aki elviszi a balhét, és a Pulitzer-díjas, vaskezű Howell Raines sok kollégának volt a bögyében. Egy 2011-ben adott interjúban bevallotta: a laptulajdonos kérte, hogy álljon fel. Nem a sofőr kvalitásában van tehát a sokat emlegettem „kis különbség”, hanem a jármű fékeiben: szigorúbb kontrollt jelent a világszínpad, amelyen az angolszász média fellép, és a versenyhelyzet, mert a világpiacon kemény harc folyik a közönség bizalmáért. Utóbbi kiköveteli az átláthatóságot. Ez az amerikai realitás. Lehet utána az örökkévalóságig vágyakozni, de az is lehet, hogy a sajátunkon alakítunk előbb.
Bojár Iván András, a Magyar Narancs legelső, akkor 26 éves főszerkesztője nemrég úgy emlékezett vissza a lap aranykorára: „Mi a rendszerváltáskor kilőttünk egy rakétát, amely a földbe csapódott. Nem tudom, hogy a mi nemzedékünk feladata-e kiásni.” Steve Jobs szerint mindannyiunké. Újságíróké és olvasóké, fiatal titánoké és tapasztalt veteránoké. Alant a videó, érdemes megnézni. Előre szólok, nagyon amerikai cucc. De feketén-fehéren, újságírói hozzáköltés nélkül tárja elénk a modern Amerika legsikeresebb Szaki Danija mögött rejlő hajtóerőt. A gondolatot, amit becsomagoltam a bőröndbe, amivel haza fogok térni:
„Amint felismered azt az egyszerű tényt, hogy a körülötted lévő világot náladnál semmivel sem okosabb emberek alakították, hogy változtatni tudsz rajta, hogy formálni tudod […], abban a percben meg akarod majd változtatni, jobbá akarod tenni.” (Steve Jobs)
