A gyönyörű Luis Andrés, iskolatársam az újságírósuliban, úgy mesélte, hogy 2008 novemberében szúrt ki először magának az első fekete amerikai elnök megválasztását ünneplő harlemi tömegben. A tamtamdobosokat körültáncoló euforikus forgatagban, ahol gombostűt nem lehetett leejteni. A buszmegállók tetejéről „yes-we-can”-t skandáló, a lámpaoszlopokról csimpaszkodó New York-iak fekete-fehér seregében. A nászutas kocsiként dudáló, gyalogosokkal pacsizó autósfolyam közepette. Persze… A sztorit betudom kolumbiai barátom mágikus-realista narratívái egyikének, ugyanis azon a négy évvel ezelőtti novemberi éjjelen a történelem minden érzelmet magához vonzott Amerikában. A mai napig lúdbőrzök, ha meghallgatom Barack Obama Chicagóban mondott beszédét az eredményhirdetés után. De ma már tudom: nem Obama, hanem a történelem lúdbőröztetett meg. A pali sokkal inkább erős szimbólum, mint nagy kvalitású politikus. Az amerikai álom, az amerikai nép megújulni tudásának élő bizonyítéka. Ránéznek, és büszkeség tölti el őket. Önmaguktól.
A tegnapi elnöki vitának kétségkívül a republikánus jelölt, Mitt Romney számára volt nagyobb tétje. Az összes népszerűségi szonda mérése szerint ugyanis Barack Obama vezeti az amerikai elnöki székért folyó küzdelmet. Előnye nem behozhatatlan, pár pontos csupán, és a felmérésekre sem venne senki mérget. Mindenesetre Mitt Romney „őszödi beszéde”, a kiszivárogtatott „47% video”, meglehet, már eldöntötte a novemberi választásokat. A titokban felvett videón Romney nemes egyszerűséggel leírta a rá szavazók sorából azokat, akik szerinte a kormánysegélyektől függnek: „Sohasem fogom meggyőzni őket arról, hogy vállalják a személyes felelősséget, és vegyék a kezükbe a saját életüket – magyarázta a kormányzó gazdag támogatóinak. – Az én dolgom tehát, hogy ne aggódjak értük.”
Az elnöki vitáknak tehát van jelentőségük. A tévés szereplések – szám szerint három + az alelnöki vita – a jelöltek utolsó lehetősége arra, hogy megnyerjék a bizonytalan szavazókat. Ez az amerikai elnökválasztási viták létjogosultságának hivatalos verziója. Az én olvasatom szerint pedig: nincs az életnek olyan területe, amelyből egy amerikai ne próbálna szórakoztató játékot kreálni. A vita politikai valóságshow, melyben két kedvelt karakter élőben vív intellektuális bokszmeccset. A játék, akárcsak a fociban, 90 perces. Az alapállás szerint Romneynak kellett agresszívan magához ragadnia a labdát, mert számára volt nagyobb a tét. Obamának elegendő lett volna higgadtan védekeznie, épp, mint amikor a nyerésre álló focicsapat húzza a drága támadóidőt. Igaz, kettőjük közül ő a számon kérhető, az ő négyéves teljesítményének bizonyítványát állítja most ki az ország: „Négy évvel ezelőtt megmondtam, hogy nem leszek tökéletes elnök – fordult Obama Romneyhoz a vita végén egy zárópoénért. – A kormányzó valószínűleg úgy gondolja, hogy ez egy olyan ígéret, amit megtartottam.”
Az amerikai politikai játszmák szakijai szerint ha valóban kíváncsiak vagyunk arra, ki az, aki a vitában jobban teljesít, akkor a hangot levéve, mintegy némafilmként kell nézni azt. A mondandó kevesebbet nyom ugyanis a latban, mint az előadásmód és a testbeszéd. Erről kiváló összeállítás látható itt.
2008 októberében a Columbia Egyetem főépületének lépcsőjén ültünk diákok egymás hegyén-hátán, mint a verebek, és néztük az óriás kivetítőn a John McCain–Barack Obama-vitát. Azon az estén, akárcsak ma, a belpolitika volt a téma: a gazdaság, az adózási rendszer, az államadósság, az egészségügy, egyszóval minden, ami egy három hónapos látogatót, aki épphogy kinőtt a turistakorból, hidegen hagy. Hamar el is kalandozott a figyelmem, és csak néztem, másfél órán át, hogy milyen helyes a két, balkezes szenátor, ahogy ránk, balkezesekre jellemző módon kificamított csuklóval jegyzetelnek. Washington belügyei iránt most, négy évvel később erősebben érdeklődve sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a támadásra trenírozott, felhúzott búgócsigaként pörgő Romney milyen flottul fejezi ki magát a súgógépek nélkül szárnyaszegett Obama mellett. A vesztésre álló küzdő felemelkedéséért drukkoló amerikai sajtó egyértelmű győztesnek kiáltja majd ki. Odavannak az underdogsztorikért. De az egyáltalán nem jó kérdés, hogy ki nyerte az első elnökválasztási vitát tegnap Denverben. A Wall Street Journal washingtoni főszerkesztője, Gerald F. Seib jól mondja: „A kérdés helyesen úgy hangzik: ki milyen benyomást hagyott a nézőkben a vita során?” Amire azt válaszolom: Obama az önbizalomhiányos tanárét, Romney pedig az eminens diákét.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
