„Szüleim Isztriában születtek, onnan telepedtek át Észak-Olaszországba az ötvenes években. Pulába jártunk nyaralni, tanulgattam is kicsit szerbhorvátul. Talán a származásunk miatt néztem mindig szimpátiával az úgynevezett keleti országokra” – írja Luciano Drusetta, az észak-olaszországi Casalmaggiore egyik szállodájának recepciósa.
Azért kezdtünk levelezni, mert Luciano tette közzé a YouTube-on a Szomszédok című magyar tévésorozat összes epizódját egyben. Az első részeket olaszul feliratozta. A teleregény jogvédett tartalom, ezért jogosan blokkolták. Mielőtt eltűnt, külföldön élő magyarok nézték, jó néhányan az olasz felirat miatt is, segített nekik nyelvet tanulni.
Luciano meggyőződése, hogy nincsenek véletlenek. Az sem lehetett az, hogy 1988-ban a kezébe került egy magyar nyelvkönyv. Olyannak találta, mint egy bonyolult játékos feladványt a rejtvényújságban.
„Lapozgattam, félretettem, eszemben sem volt komolyan megtanulni magyarul. Aztán elkezdtem dolgozni mint alkalmazott fordító egy pármai külkereskedelmi cégnél, amely élelmiszeripari gépeket és alkatrészeket hozott forgalomba, többek között Magyarországon. Magyarok is dolgoztak ott, munkaadóim vegyes vállalatot alapítottak velük. Látták, hogy érdeklődöm a nyelv, az ország iránt, további nyelvtankönyveket, szótárakat, térképeket kaptam. A legelső utazásom idején a magyar határőrök azt kérdezték, van-e cigarettám, hoztam-e Coca-Colát. Nem volt nálam. Legközelebb vittem, de akkor már nem kérték. Később elmagyarázta valaki, hogy a nyugaton gyártott Coca-Cola finomabb volt, jobb alapanyagokból készült. Nagykanizsán a szállodában nem volt tévé, csak rádiókészülék. Érdekes volt végre tisztán hallani a Kossuth-nótát, a szignált. Mert otthonról is hallgattam régen a rádiót középhullámon, de az adás nagyon gyönge volt.”
Luciano 1991-ben iratkozott be a debreceni egyetem nyári tanfolyamára, amit külföldieknek hirdettek meg. Amikor feltörték az autóját, az egyetem egyik munkatársa kísérte el a rendőrkapitányságra, feljelentést tenni, ami intenzív nyelvi élmény, igazi alámerülés volt a számára.
„Egyik utazásom Szegedre vezetett, ott megismerkedtem azzal a leánnyal, akit később feleségül vettem. A pármai cég nehézségekkel küszködött, bizonytalanná vált a munkahelyem. Nálunk már sorban álltak a letelepedési engedélyért a bevándorlók – én meg úgy döntöttem, hogy a jövendő apósom hívására elmegyek dolgozni Szegedre. Akkor már tűrhetően beszéltem magyarul. Üzletkötő lettem a Szegedi Ruhagyárban, amely akkor bérmunkában dolgozott olasz cégeknek. Velem bővült az olasz üzletág, az olasz viszonyokhoz képest szerény fizetésért, a nyelvpótlék azonban jelentős volt. Szegeden házasodtunk össze, és az első közös éveinket ott éltük, 1992-től 1998-ig. Bt.-t alapítottam, magyar–olasz üzleteket bonyolítottam le. A szarvasi Szirén volt a legjobb magyar ügyfelem, az olaszok között a Pepper Industries és az olasz-francia Moncler. Szerettem nálatok. Tény, hogy az olasz és a magyar életmód és életszínvonal között nagyobb volt a különbség, mint most, máskülönben nem volt ez olyan nagy váltás. Nekem, északolasznak sokkal egzotikusabb például Nápoly, ahol rád dudálnak, ha megállsz szépen a piros lámpánál, vagy a buszvezető képes letérni a megszabott útvonalról, ha egy idegen utas útbaigazítást kér. Szóval a ti világotok sok szempontból közelebb állt hozzám. Csak a jókedv hiányzott az emberekből, és ez gyakran nyomasztó volt. Mentünk a feleségemmel bevásárolni, ügyet intézni, és a jókedvünk, ahogyan beszélgettünk egymással, ami nálunk természetes lett volna, ott szinte kirívó volt az eladók és a többi ember búskomorságához képest. A feleségem, vidám természetű, jó humorú nő, megtanult olasz ételeket főzni. Mondogatta, »így legalább nem menekülsz vissza az anyádhoz«. Akkoriban elég nehezen jutottunk olasz termékekhez.
Kinyitottak az első pizzériák, és fantasztikus dolgokat állítottak elő, például paradicsomszósz helyett ketchupot használtak.
Hiányoztak az otthoni dolgok, próbáltam olasz újságokat venni, előfizettünk a Rai Unóra kábelen, ahogy lehetett, vásároltunk műholdvevő szettet. Az emberek azt gondolták rólam, rólunk, nekünk könnyű, mert külföldiek vagyunk, pedig ugyanúgy éltünk, ahogy a többi magyar. Vonalas telefonhoz is olyan nehézkesen jutottunk, mint bárki más.”
Ahogy a ruházati bérmunkázás válságba került, a Drusetta házaspár úgy döntött, Olaszországban folytatja az életét. Luciano felesége Szegeden nyelvtanár volt, Olaszországban műszaki fordító lett. A férj pedig abba a szállodába került, ahol most is dolgozik. A kapcsolat Magyarországgal szoros maradt. Lucianót az asztrológia mellett mindig érdekelték a paranormális jelenségek is, Olaszországban pedig a hetvenes évek óta magazinok, rendezvények, tévéműsorok foglalkoztak a földönkívüliekkel. Ez Magyarországon a rendszerváltás idején vált népszerű témává. Luciano rendszeres olvasója volt a két magyar ufómagazinnak, írt is cikkeket. 1997-ben meghívták a szegedi ufókongresszusra, az olaszországi kutatásokról és észlelésekről referált. Természetesen a rokoni kapcsolatokat is tartották, és Luciano tartja még ma is.
2015-ben veszítette el a feleségét. Amióta a koronavírus-járvány tart, nem utazik. Azt azonban nem szerette volna, hogy a nyelvtudása is elhalványuljon, ezért kezdett magyar filmeket nézni.
Amikor rábukkant a Szomszédokra, nagyon megörült.
„Az olasz televízióban csak a Mézga családot vetítették. Nekem Magyarországon az Álljunk meg egy szóra! volt a kedvenc műsorom, de a feleségem nézte a Szomszédokat. Eleinte nem nagyon tudtam követni, ez az igazság, de a feleségem türelmesen elmagyarázta nekem, ki kicsoda, miről beszélnek. Ahogy eljöttünk Olaszországba, műholdról néztük, akkor már ismétléseket sugárzott a Duna TV. Most, hogy a járvány miatt bezárkóztunk, eldöntöttem, megnézem végig az egészet, elejétől a végéig. Nagyon jólesett viszontlátni azokat a boltokat, a kávéfőzőt, telefont, tejeszacskót, a Trabantot, mert annak idején azt is vezethettem. Mivel itt-ott megvoltak a sorozat részei, de együtt az egész nem, összegyűjtöttem, feltettem a YouTube-csatornámra, így volt praktikus megnézni és tárolni az egészet. Később, hogy a YouTube a jogvédett anyag miatt letiltotta a fejezeteket, el kellett vinnem onnan. Amíg ott volt, kizárólag magyarok nézték. Néha odatévedt egy-egy olasz, kérdezte, mi ez. Feliratoztam hát az első 8-10 részt, és a legelső videók alatt elmagyaráztam olaszul a cselekményt, bemutattam a szereplőket. Az olaszokat továbbra sem érdekelte, de magyarok írtak nekem, hogy nézik, mert így gyakorolják az olasz nyelvet. Volt házaspár is, a magyar feleség együtt nézte a feliratos fejezeteket az olasz férjével. A feliratozás nehéz, és én sem mindig értek bizonyos párbeszédeket, így most ezzel fölhagytam. Izgalmas volt olvasni a rengeteg kommentet, időnként a vitákat is, és a szereplőknek címzett megjegyzéseket, hogy ki milyen hülye, mintha igazi emberek lennének. Eléggé hűen ábrázolja az akkori viszonyokat, azt, hogy az emberek azt mantrázzák, nincs pénz, hogy másodállást vállalnak, mert egy munkahely nem elég. Azért ez mégsem dokumentumfilm, hanem fikció, és a való életben tapasztalt intrikát sűrítették, hogy elég érdekes legyen. A politizáló kommentároknak nem örültem a videók alatt. Az ország, ahol élünk, tőlünk is olyan, amilyen. Lehet kritizálni, de utálni nem szép, ezt gondolom.”
Luciano Drusetta úgy látja, a hátrahagyott hazából ízeket, emlékeket szemezgető ember ma könnyebb helyzetben van, mint ő volt annak idején. A külföldön élő olaszok legalábbis a világ szinte bármely pontján vehetnek maguknak olasz holmikat, és emlékeikből, tárgyaikból sokkal könnyebben megteremthetik maguknak azt az otthoni atmoszférát, amiben jól érzik magukat. Az internet révén a kapcsolatot is könnyebb tartani a rokonsággal. Ő is menne külföldre, ha tehetné. A pandémia kitörése óta alig dolgozik. Amíg a felesége fordított, ő is, magyarról olaszra, de ez a piac szintén beszűkült. „Gondolkodtam rajta, hogy az utolsó éveimre megint Magyarországra költözöm, úgy emlékszem, az egészségügy jó nálatok… Szegeden vennék lakást. Ott van eltemetve a feleségem.”
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
