Az államtitkár beszéde

  • Kálmán C. György
  • 2012. február 7.

Első változat

Nem volna tisztességes arra kérni bárkit – legyen az diák, katona, cseléd vagy batthyányprofesszor - , hogy foglalja össze azt, amit a kormány kultúráért felelős államtitkára mondott most vasárnap a „Szünet nélkül! - A magyar kultúra érdekében” című konferencián. Ezzel ugyanis képtelenség volna az összefoglaló képességeit minősíteni – ami minősítést érdemel, az az, amit össze kellene foglalni: minősíthetetlen.

Egyáltalán – Szőcs államtitkár talán azt sem tudta, hol van. Azt hitte (vajon miért? honnan vette?), hogy kerekasztal-beszélgetés lesz; aztán az előírt 5-6 perc helyett beszélt csaknem tizenkettőt (holott az ötödik perc körül kiderült, hogy már csak egyetlen perce van); és büszkén közölte, hogy csinált egy kis statisztikát, mert tudta, hogy filmes összejövetelre jön (szó sem volt filmesekről, még ha volt is egy-két meghívott filmes). Az államtitkár felemleget néhány nagy nevet (Bartók, Ligeti, Kurtág – pajtáskodva kiszól Eötvös Péterhez is), majd méltatja Snétbergert (joggal), elmélkedik az emigráció és az itthonmaradás nagyon eltérő módjairól-változatairól, valahogy behozza a rút gyűlölködést (mintha csak az, ha egy pályázatról valakinek rossz a véleménye, rögtön a személyes viszálykodással volna azonos)*, majd panaszkodik egy kicsit a kulturális intézmények pénzéhes vezetőire, végül valamilyen új alapokról, átrendezésről beszél.

Annyira, de annyira unja, hogy ő maga is majdnem bealszik, amíg mindezt elnyögdécseli. A közönség pedig végtelen türelemmel (és nyilván unalommal – hacsak nem aludt már régen be maga is) meghallgatja. Keresem a hasonlatokat: kávéházi csevej, amikor ki kell tölteni azt tíz percet, amíg más is bekapcsolódik? A hatalom csitítgató, megnyugtató, összebékítő és új perspektívát felvillantó gesztusa? (Amolyan Kádár-kori funkci-működés.) Vagy: így kell – Szőcs úgy érzi, így kell – értelmiséginek, művésznek szólnia az értelmiségiekhez, művészekhez? Lazán, kuszán, nagy neveket villogtatva, kissé zavaros gondolatokat a helyszínen szülve? Vagy csak erre képes a holtfáradt, kizsákmányolt, ellenségei kereszttüzében hősiesen helytálló államtitkár?

Nem tudom, esküszöm, nem tudom. Azt sem tudom, szégyelli-e magát. Én szégyellném. Sőt: szégyellem.

 

 

* Lábjegyzet: nem érthető, hogy ha a magas államtitkárság olyan finnyásan távol tartotta magát (szigorúan fővárosi hatáskörbe tartozó) a Dörner-ügytől, most miért érzi fontosnak, hogy a (szigorúan fővárosi hatáskörbe tartozó) Trafó-ügyben megszólaljon.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.