Nem volna tisztességes arra kérni bárkit – legyen az diák, katona, cseléd vagy batthyányprofesszor - , hogy foglalja össze azt, amit a kormány kultúráért felelős államtitkára mondott most vasárnap a „Szünet nélkül! - A magyar kultúra érdekében” című konferencián. Ezzel ugyanis képtelenség volna az összefoglaló képességeit minősíteni – ami minősítést érdemel, az az, amit össze kellene foglalni: minősíthetetlen.
Egyáltalán – Szőcs államtitkár talán azt sem tudta, hol van. Azt hitte (vajon miért? honnan vette?), hogy kerekasztal-beszélgetés lesz; aztán az előírt 5-6 perc helyett beszélt csaknem tizenkettőt (holott az ötödik perc körül kiderült, hogy már csak egyetlen perce van); és büszkén közölte, hogy csinált egy kis statisztikát, mert tudta, hogy filmes összejövetelre jön (szó sem volt filmesekről, még ha volt is egy-két meghívott filmes). Az államtitkár felemleget néhány nagy nevet (Bartók, Ligeti, Kurtág – pajtáskodva kiszól Eötvös Péterhez is), majd méltatja Snétbergert (joggal), elmélkedik az emigráció és az itthonmaradás nagyon eltérő módjairól-változatairól, valahogy behozza a rút gyűlölködést (mintha csak az, ha egy pályázatról valakinek rossz a véleménye, rögtön a személyes viszálykodással volna azonos)*, majd panaszkodik egy kicsit a kulturális intézmények pénzéhes vezetőire, végül valamilyen új alapokról, átrendezésről beszél.
Annyira, de annyira unja, hogy ő maga is majdnem bealszik, amíg mindezt elnyögdécseli. A közönség pedig végtelen türelemmel (és nyilván unalommal – hacsak nem aludt már régen be maga is) meghallgatja. Keresem a hasonlatokat: kávéházi csevej, amikor ki kell tölteni azt tíz percet, amíg más is bekapcsolódik? A hatalom csitítgató, megnyugtató, összebékítő és új perspektívát felvillantó gesztusa? (Amolyan Kádár-kori funkci-működés.) Vagy: így kell – Szőcs úgy érzi, így kell – értelmiséginek, művésznek szólnia az értelmiségiekhez, művészekhez? Lazán, kuszán, nagy neveket villogtatva, kissé zavaros gondolatokat a helyszínen szülve? Vagy csak erre képes a holtfáradt, kizsákmányolt, ellenségei kereszttüzében hősiesen helytálló államtitkár?
Nem tudom, esküszöm, nem tudom. Azt sem tudom, szégyelli-e magát. Én szégyellném. Sőt: szégyellem.
* Lábjegyzet: nem érthető, hogy ha a magas államtitkárság olyan finnyásan távol tartotta magát (szigorúan fővárosi hatáskörbe tartozó) a Dörner-ügytől, most miért érzi fontosnak, hogy a (szigorúan fővárosi hatáskörbe tartozó) Trafó-ügyben megszólaljon.
