Az államtitkár beszéde

  • Kálmán C. György
  • 2012. február 7.

Első változat

Nem volna tisztességes arra kérni bárkit – legyen az diák, katona, cseléd vagy batthyányprofesszor - , hogy foglalja össze azt, amit a kormány kultúráért felelős államtitkára mondott most vasárnap a „Szünet nélkül! - A magyar kultúra érdekében” című konferencián. Ezzel ugyanis képtelenség volna az összefoglaló képességeit minősíteni – ami minősítést érdemel, az az, amit össze kellene foglalni: minősíthetetlen.

Egyáltalán – Szőcs államtitkár talán azt sem tudta, hol van. Azt hitte (vajon miért? honnan vette?), hogy kerekasztal-beszélgetés lesz; aztán az előírt 5-6 perc helyett beszélt csaknem tizenkettőt (holott az ötödik perc körül kiderült, hogy már csak egyetlen perce van); és büszkén közölte, hogy csinált egy kis statisztikát, mert tudta, hogy filmes összejövetelre jön (szó sem volt filmesekről, még ha volt is egy-két meghívott filmes). Az államtitkár felemleget néhány nagy nevet (Bartók, Ligeti, Kurtág – pajtáskodva kiszól Eötvös Péterhez is), majd méltatja Snétbergert (joggal), elmélkedik az emigráció és az itthonmaradás nagyon eltérő módjairól-változatairól, valahogy behozza a rút gyűlölködést (mintha csak az, ha egy pályázatról valakinek rossz a véleménye, rögtön a személyes viszálykodással volna azonos)*, majd panaszkodik egy kicsit a kulturális intézmények pénzéhes vezetőire, végül valamilyen új alapokról, átrendezésről beszél.

Annyira, de annyira unja, hogy ő maga is majdnem bealszik, amíg mindezt elnyögdécseli. A közönség pedig végtelen türelemmel (és nyilván unalommal – hacsak nem aludt már régen be maga is) meghallgatja. Keresem a hasonlatokat: kávéházi csevej, amikor ki kell tölteni azt tíz percet, amíg más is bekapcsolódik? A hatalom csitítgató, megnyugtató, összebékítő és új perspektívát felvillantó gesztusa? (Amolyan Kádár-kori funkci-működés.) Vagy: így kell – Szőcs úgy érzi, így kell – értelmiséginek, művésznek szólnia az értelmiségiekhez, művészekhez? Lazán, kuszán, nagy neveket villogtatva, kissé zavaros gondolatokat a helyszínen szülve? Vagy csak erre képes a holtfáradt, kizsákmányolt, ellenségei kereszttüzében hősiesen helytálló államtitkár?

Nem tudom, esküszöm, nem tudom. Azt sem tudom, szégyelli-e magát. Én szégyellném. Sőt: szégyellem.

 

 

* Lábjegyzet: nem érthető, hogy ha a magas államtitkárság olyan finnyásan távol tartotta magát (szigorúan fővárosi hatáskörbe tartozó) a Dörner-ügytől, most miért érzi fontosnak, hogy a (szigorúan fővárosi hatáskörbe tartozó) Trafó-ügyben megszólaljon.

Figyelmébe ajánljuk

„A Száraz november azoknak szól, akik isznak és inni is akarnak” – így készítették elő a Kék Pont kampányát

Az idén már kilencedik alkalommal elindított kampány hírét nem elsősorban a plakátok juttatják el az emberekhez, hanem sokkal inkább a Kék Pont önkéntesei, akik a Száraz november nagyköveteiként saját közösségeikben népszerűsítik a kezdeményezést, sőt, néhány fővárosi szórakozóhely pultjaira „száraz” itallapokat is visznek.

Állami támogatás, pályázatírás, filozófia – Kicsoda a halloweeni tökfaragást megtiltó zebegényi polgármester?

Ferenczy Ernő még alpolgármesterként tevékenyen részt vett abban, hogy az előző polgármester illetményét ideiglenesen felfüggesszék. Közben saját vállalkozása tetemes állami támogatásokban részesült. Zebegény fura urát úgy ismerik, mint aki alapvetően nem rosszindulatú, de ha elveszíti a türelmét, akkor stílust vált. 

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.