Ez az írás, mi tagadás, nem az első változat, mert a dühös, felháborodott, élesen gúnyos változatokat kidobtam, és úgy döntöttem, hogy higgadtságot és méltányosságot erőltetek magamra.
Ennyit azért megérdemelnek azok az urak (megszámoltam: maximum 10 százalékban hölgyek), akik a Professzorok Batthyány Köre néven hoztak össze egy szerveződést. Először is, ugye, az erre hajlamosak elkezdhetnek háborogni azon (persze jócskán megkésve), hogy ugyan mi köze egy foglalkozásnak – sőt nem is foglalkozásnak, hanem tudományos rangnak – az ideológiai, világnézeti, politikai, valláserkölcsi stb. beállítódáshoz. Nyilvánvalóan semmi. Lehetnek olyan tudományterületek – a humán és a társadalomtudományok –, ahol némi befolyással bírhat tárgyválasztásra vagy módszertanra, esetleg az ismeret terjesztésének módjára és helyszíneire a politikai (stb.) elkötelezettség; de a tudományok nagy többségében ez aligha más, mint magánügy, személyes döntés, ami az atomfizikusi, mikrobiológusi, agrármérnöki tevékenységet aligha befolyásolja érdemben. Azon is el lehet gondolkodni, hogy vajon tényleg mindenki, aki megkapta a professzori címet, ugyanolyan okkal-joggal, ugyanolyan tudományos érdemek alapján jutott-e a megtiszteltetéshez – valóban ugyanannyit ér-e minden tudományterületen, minden városban, minden egyetemen vagy kutatóintézetben a „professzor” címe. Másrészt a társaságba tömörült egyének két jellemzőjük közül (tudományos rang, világnézeti elkötelezettség) úgy helyezik előtérbe az egyiket (a politikai mondandót), hogy ezt a másikkal támasztják alá (holott a kettő nem függ össze): konzervatív-keresztény-nemzetiek vagyunk, márpedig tudjuk, mit csinálunk, hiszen professzorok vagyunk. Mintha csak egy génsebész vagy geológus professzor világnézete (annak megalapozottsága, érvényessége stb.) bármivel is többet érne, mint egy asztalosé vagy kocsikísérőé; mintha azok a nagyon különböző irányú és mélységű képzettségek, amelyek a kör tagjait a professzori cím segítségével összefűzik, valamilyen garanciáját adnák annak, hogy amit az illető mond, fontosabb, értékesebb, figyelemre méltóbb volna, mint ha bárki más teszi ezt.
Nem baj, nyeljünk egyet, addig jó, amíg bárki bárkivel szabadon összeszövetkezhet, köröket, csoportokat, szervezeteket alapíthat – miért is ne jöhetne létre a Festett Hajú Bőrdíszművesek vagy a Sánta Autószerelők Társasága, esetleg az Érettségi Nélküli Szociáldemokraták vagy a Royalista Újságírók Csoportja; ez a szép a szabadságban, sok mindenféle alapon lehet egyleteket létrehozni. Az is belefér (voltaképpen természetes), hogy minden efféle szervezet úgy véli, ő ért a legjobban csaknem mindenhez, és hallatni akarja a hangját a nemcsak őt érintő országos ügyekben. Hogy ez mennyit ér, hogy mennyit nyom valójában ez a szó a latban, azt részint a megszólalás minősége, részint a nyilatkozatok kumulatív és hagyományozódó értéke dönti majd el – vagyis ha rendkívül okos, megfontolt, szellemes, alapos nyilatkozatokat olvashatunk műbútorasztalos körökből – és nemcsak egyszer, hanem rendszeresen –, akkor érdemes ezekre odafigyelni, és komolyan venni őket. Minden más esetben ezek csak egy csoportosulás (mentális, világnézeti, szakmai) állapotáról adnak hírt, s ezt rezignáltan nyugtázhatjuk, több szót nem érdemelnek.
Nem kifejezetten szakértelmet várnék tehát el a Professzorok Batthyány Körének nyilatkozatától, amelyben a kör „kiáll az új magyar alkotmányos rend mellett”. Álljon ki, megteheti ezt bárki. (Ahogyan – mint olvasom – ugyanezt megteszi a Magyar Írószövetség elnöksége és a Magyar Művészeti Akadémia elnöksége is.) De – már bocsánat – az idegen nyelven sokat olvasó professzorok azért csak nem felejthették el annyira anyanyelvüket, hogy efféle mondatok maradjanak a szövegben: „A világ általában csekély figyelmet fordít a hazánkhoz hasonló országok belviszonyainak” (helyesen: belviszonyaira), vagy a „sérelmek fölötti európai közöny”. Jó, hagyjuk, a gyors fogalmazásban lehetnek kisebb hibák. De a jeles professzorok igazán felkérhettek volna egy ideggyógyászt, hogy a paranoid gondolkodás nyilvánvaló tüneteit kiirtsa a szövegből. Az alkotmányt (pardon: alaptörvényt), ha valaki védeni akarja, ezt úgy is megteheti, hogy nem folyton „nemzetközi érdekcsoportok és hazai kiszolgálóik egyre erősebb nyomásáról” beszél, nem lát minden bírálat mögött belföldi sugalmazást, hidegháborús hisztériát, s nem látja úgy, hogy a nemzet politikai erői „színjátékaikat” „a külföldnek játsszák saját nemzetük érdekeinek rovására”. Minden bajunknak a külföld meg a külföldre kacsingató nemzetellenesek az okai? Professzor urak, őrizzük meg a józanságunkat. Ki hisztériázik?
Nem, ez a nyilatkozat aligha teszi a kibocsátó kört tekintélyesebbé, sem a majdan elkövetkező nyilatkozatokat hitelesebbé vagy figyelemre méltóvá. És akkor most nem is írok arról, hogy a professzor urak többsége aligha bukott a magánnyugdíjpénztárak felszámolásán, a felsőoktatás brutális letarolásán, nemigen érdekli őket a kultúra sokszoros földbe döngölése, s nem vesztesei az egykulcsos adó rendszerének – nem ők tehát azok, akik ennek az új rendszernek a kárvallottjai, szenvedő alanyai. Nem ők azok, akik hitelesen védhetik szeretett kormányukat.
