Balog avat

  • Kálmán C. György
  • 2015. november 19.

Első változat

Tavaly ilyenkor avatta fel Balog Zoltán az ELTE második világháborús emlékművét – most egy könyvbemutatót és konferenciát nyitott meg.

Nemigen akartam már többet írni erről az ELTE-emlékműről, de kénytelen vagyok.

Egy éve, tavaly novemberben avatták fel azt az 1 centi széles, 200 méter hosszú bronzszalagot az ELTE Trefort-kerti kampuszában, amelyre a világháború idején meghalt egyetemi polgárok nevét vésték. Annak idején élesen kritizáltam az elképzelést: nagyon sok bajom volt vele, noha a szándék nemességét és a téglák fugáiban futó szalag ötletét sosem vitattam. Először is, azonosít, összemos minden halált (a katonákét, a nyilasokét, a munkaszolgálatosokét, az elhurcoltakét, a betegekét); tisztázás és különbségtétel helyett a megbékélő azonosítást választja. Másodszor: az emlékművet számos bravúros magyarázat veszi körül (szituálják, kontextualizálják, interpretálják fölöttébb  elegáns okfejtésekkel – ami nagyon helyes): de mindegyik mélyén ott a közösség eszméje, olyan illuzórikus (hogy ne mondjam: hazug) kép, amelynek értelmében ezek a halottak mind az egyetemi közösséghez tartoztak volna, és a nekik történő emlékállítás ezt a közösséget mintegy újra megteremtené. Harmadszor: a szervezők minden szándékuk ellenére belekerülnek az emlékmű-állítási düh kontextusába, s úgy tűnik fel, hogy az egyetemi megemlékezés a Szabadság téri agyrém ellenében készült el: nem túllép rajta, hanem opponálja azt. Negyedszer: a hivatalosság aligha megkerülhető ilyenkor, s ha az egyetemi vezetéssel való együttműködés még csak-csak lenyelhető, kényszerűen elfogadható, az már igencsak véleményes, hogy a kormányzat (és a tőle érkező holokausztemlékév-pénz) rendjén van-e.

false

Szóval, felavatták az emlékművet. El kell ismernem, a bronzszalag nem hivalkodó, nehéz is észrevenni, nincs benne semmi tolakodó, monumentumszerű. A megvalósítás (ha nem volna a fenti – legalább – négy kifogásom) valóban ötletes és visszafogott. Az avatáson Balog Zoltán mondott nagy ívű beszédet, a kormányzat kicsit sütkérezett az egyetemi közegben, büszkén könyvelte el az emlékév nagy teljesítményei közé, mindenki boldog volt. Az egyetemi emberek elégedetten dorombolva lenyelték, hogy ez az ember verte, veri szét a közoktatást meg a felsőoktatást – de hát pénzt adott az emlékműre, ilyen apróságokat nézzünk el neki.

Balognak most újra alkalmat adtak a szereplésre. Az avatás első évfordulójára megjelent egy könyv (az emlékműről szóló konferencia írásait és az ötletpályázat anyagait gyűjtötték össze), ennek a bemutatójára és az ehhez kapcsolódó újabb konferenciára hívták meg a minisztert. Ezen már nem is volna érdemes háborogni, bevált csapaton ne változtass, összemelegedtek ők a Zolival, hátha lesz valami nyoma a nagy barátságnak a költségvetésben is. Csakhogy szolgánknak, a magyar emberek miniszterének volt képe fél órát késni, és csak akkor kezdte meg beszédét (mondanom sem kell: nagy ívű volt). Az egyetemi emberek, akik nyilván páros lábbal rúgják ki azt a hallgatót, aki saját előadásáról akár csak öt percet is késik, szolgánkat nem utasították rendre, úgy tettek, mintha megaláztatás és arcátlanság nem történt volna.

Nem sorolom Balog bűneit. Ennek az embernek a számára a kultúra Fekete György és Kerényi Imre; ő az, aki úgy adott pénzecskét az ELTE-emlékműre, hogy közben a Szabadság téri Gábriel-borzalom felállítását engedélyezte; aki az antiszemita Prohászka szobrát is avatta; ő az, akinek a nevét a legkártékonyabb, legrombolóbb kormánytagok között tartják majd számon; az oktatás ügyéről már szóltam; és emlékszünk még a gyerekvacsoráztatásra?

Tudom, az egyetem érdeke. Tudom, mindenkivel szóba kell állni (már akinek van gyomra hozzá). Politikai játszmák, az események önmozgása, kivédhetetlen ajánlatok satöbbi. De azt hiszem, még egy kicsit nagyobb a baj. Az emlékműből – éppen amiatt, hogy állami pénzből készült, hogy avatható tárgyként koncipiálták, hogy hazug összebékülést és közösségiséget akar sugallni –  következik Balog Zoltán. Míg sokan meghatódva töprengenek a szalag sokféle üzenetén, méláznak az „emlékezetpolitikán” és az egyetem összetartó erején, addig nem törődnek azzal, hogy már a nyakukon tekergőzik, nyálkásan, vigyorogva és sziszegve egy rossz szagú szörnyeteg.

Figyelmébe ajánljuk