Balog avat

  • Kálmán C. György
  • 2015. november 19.

Első változat

Tavaly ilyenkor avatta fel Balog Zoltán az ELTE második világháborús emlékművét – most egy könyvbemutatót és konferenciát nyitott meg.

Nemigen akartam már többet írni erről az ELTE-emlékműről, de kénytelen vagyok.

Egy éve, tavaly novemberben avatták fel azt az 1 centi széles, 200 méter hosszú bronzszalagot az ELTE Trefort-kerti kampuszában, amelyre a világháború idején meghalt egyetemi polgárok nevét vésték. Annak idején élesen kritizáltam az elképzelést: nagyon sok bajom volt vele, noha a szándék nemességét és a téglák fugáiban futó szalag ötletét sosem vitattam. Először is, azonosít, összemos minden halált (a katonákét, a nyilasokét, a munkaszolgálatosokét, az elhurcoltakét, a betegekét); tisztázás és különbségtétel helyett a megbékélő azonosítást választja. Másodszor: az emlékművet számos bravúros magyarázat veszi körül (szituálják, kontextualizálják, interpretálják fölöttébb  elegáns okfejtésekkel – ami nagyon helyes): de mindegyik mélyén ott a közösség eszméje, olyan illuzórikus (hogy ne mondjam: hazug) kép, amelynek értelmében ezek a halottak mind az egyetemi közösséghez tartoztak volna, és a nekik történő emlékállítás ezt a közösséget mintegy újra megteremtené. Harmadszor: a szervezők minden szándékuk ellenére belekerülnek az emlékmű-állítási düh kontextusába, s úgy tűnik fel, hogy az egyetemi megemlékezés a Szabadság téri agyrém ellenében készült el: nem túllép rajta, hanem opponálja azt. Negyedszer: a hivatalosság aligha megkerülhető ilyenkor, s ha az egyetemi vezetéssel való együttműködés még csak-csak lenyelhető, kényszerűen elfogadható, az már igencsak véleményes, hogy a kormányzat (és a tőle érkező holokausztemlékév-pénz) rendjén van-e.

false

Szóval, felavatták az emlékművet. El kell ismernem, a bronzszalag nem hivalkodó, nehéz is észrevenni, nincs benne semmi tolakodó, monumentumszerű. A megvalósítás (ha nem volna a fenti – legalább – négy kifogásom) valóban ötletes és visszafogott. Az avatáson Balog Zoltán mondott nagy ívű beszédet, a kormányzat kicsit sütkérezett az egyetemi közegben, büszkén könyvelte el az emlékév nagy teljesítményei közé, mindenki boldog volt. Az egyetemi emberek elégedetten dorombolva lenyelték, hogy ez az ember verte, veri szét a közoktatást meg a felsőoktatást – de hát pénzt adott az emlékműre, ilyen apróságokat nézzünk el neki.

Balognak most újra alkalmat adtak a szereplésre. Az avatás első évfordulójára megjelent egy könyv (az emlékműről szóló konferencia írásait és az ötletpályázat anyagait gyűjtötték össze), ennek a bemutatójára és az ehhez kapcsolódó újabb konferenciára hívták meg a minisztert. Ezen már nem is volna érdemes háborogni, bevált csapaton ne változtass, összemelegedtek ők a Zolival, hátha lesz valami nyoma a nagy barátságnak a költségvetésben is. Csakhogy szolgánknak, a magyar emberek miniszterének volt képe fél órát késni, és csak akkor kezdte meg beszédét (mondanom sem kell: nagy ívű volt). Az egyetemi emberek, akik nyilván páros lábbal rúgják ki azt a hallgatót, aki saját előadásáról akár csak öt percet is késik, szolgánkat nem utasították rendre, úgy tettek, mintha megaláztatás és arcátlanság nem történt volna.

Nem sorolom Balog bűneit. Ennek az embernek a számára a kultúra Fekete György és Kerényi Imre; ő az, aki úgy adott pénzecskét az ELTE-emlékműre, hogy közben a Szabadság téri Gábriel-borzalom felállítását engedélyezte; aki az antiszemita Prohászka szobrát is avatta; ő az, akinek a nevét a legkártékonyabb, legrombolóbb kormánytagok között tartják majd számon; az oktatás ügyéről már szóltam; és emlékszünk még a gyerekvacsoráztatásra?

Tudom, az egyetem érdeke. Tudom, mindenkivel szóba kell állni (már akinek van gyomra hozzá). Politikai játszmák, az események önmozgása, kivédhetetlen ajánlatok satöbbi. De azt hiszem, még egy kicsit nagyobb a baj. Az emlékműből – éppen amiatt, hogy állami pénzből készült, hogy avatható tárgyként koncipiálták, hogy hazug összebékülést és közösségiséget akar sugallni –  következik Balog Zoltán. Míg sokan meghatódva töprengenek a szalag sokféle üzenetén, méláznak az „emlékezetpolitikán” és az egyetem összetartó erején, addig nem törődnek azzal, hogy már a nyakukon tekergőzik, nyálkásan, vigyorogva és sziszegve egy rossz szagú szörnyeteg.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.