Annak idején, a Kádár-rendszerben az a hír járta, hogy a frissen kinevezett művelődési minisztert alig pár nap elteltével úgy kellett kihúzni a miniszterelnöki dolgozószoba szőnyege alól, ahonnan egyenesen a zárt osztályra szállították, és kellő idő elteltével azután bejelentették, hogy egészségi állapota megrendült stb., új miniszter lesz.
Nemigen hinném, hogy Klinghammer István hasonló sorsra jutott volna, őt keményebb fából faragták, nem roppan össze a nehézségek alatt. Az viszont tény, hogy viharos belépője után (amiről volt szerencsém megemlékezni) feltűnően visszahúzódóvá vált, alig van hír róla, és nem szórakoztatja a nagyérdeműt szegény Bárdy György Gugyerák-monológjainak remixeivel. Sőt: még Hoffmann Rózsa is (magához képest) feltűnően halk szavúvá vált, legfeljebb hetente (és nem naponta) borítja ki az érzékenyebb lelkületű hírolvasókat. Arra még telt a magas minisztériumnak, hogy rögtön a vasárnapi pedagógustüntetés után elképesztő nyilatkozattal álljon elő, de szócsatába nem bocsátkozott, inkább mélyen hallgatott.
Olyan csend kezd lenni az Emmi környékén, hogy már-már belesüketülünk. Balog Zoltán ül egy sarokban, és szokásos mosolyával frissen kapott német kitüntetését gusztálja; Szócska Miklós talán már nem is létezik, egy pókhálós fészerben, a rozsdás szögre akasztva várakozik.
Még annyi történt – de ez is a hallgatáshoz tartozik –, hogy a minisztérium – ígérete ellenére – csak valami ismeretlen nímandokat küldött volna (a sajtó kizárásával tartandó) tárgyalásra a Hallgatói Hálózattal. A tárgyalóasztalok, amelyeknél a megoldások születnek, körülületlenek maradtak, persze – jobb a nyugi, csend, nyugalom.
Lehet, hogy erre miniszteri utasítás van – fiúk-lányok, most egy darabig altassuk a dolgokat, csak csendesen, a háttérben komoly munka legyen, de csak szépen, titokzatosan mosolyogni, nyilatkozat, háborúság semmi, értve vagyok? Vagy lehet az is (erősen kontrafaktuális változat, tekintve, hogy racionalitást, előrelátást és megfontolást feltételez), hogy a jövőjükre gondolnak derék vezetőink, nem szeretnék túl korán lejáratni magukat, lám, szegény Szőcs Géza… meg szegény L. Simon… Jobb meghúzódni, szürkévé válni, a fal mellett közlekedni.
Van egy harmadik változat is: a bizalom a körülmények nyomásában és az idő hatalmában. Gondoljunk csak bele: itt a június, trianonozás, árvíz és vége az iskolának, a felsőoktatásban is gyorsan lezajlik az a vizsgaidőszak, aztán mindenki szétspriccel. A felvételi legfeljebb múló kellemetlenség, a lényegen úgyis túlvagyunk. Szeptember? Beletelik egy ideig, amíg a diákok belerázódnak, rájönnek, mi minden változott, mely tanárok hiányoznak, mit kell másképp csinálni – amíg rácsodálkoznak, beletanulnak, összeszedik magukat, már a nyakunkon a november, félév vége, tanulni kell, vizsgaidőszak, a gimiseknél a jegyeket lezárják… Hideg is van, jön a szent karácsony. Utána meg minden a választásokról szól majd, ha februárra kialusszák magukat, már csak pár hónapot kell kihúzni, erre tartjuk az Árpit meg a többieket, bőven meglesznek addigra a drogos szálak, ilyen anarchista összeesküvés-izék, találunk majd fegyvereket is, meg liliomtiprás, fajtalankodás, csempészet, Bajnai.
Aztán megint mi jövünk.
