Vannak kedves ismerőseim, akik könyékig meg szoktak hatódni attól, ha egy „jobboldali”, „nemzeti”, „konzervatív” megszólaló (politikus, újságíró vagy magánember) értelmes dolgokat mond, meghajol a kritika előtt, esetleg még önkritikus is; de legalább nem zsidózik-cigányozik, nem óhajtja emberi mivoltában megalázni a vele egyet nem értőket, nem akarja megmondani, hogy ki miért magyar, hogyan kell annak lennie és így tovább. Hogy ez milyen derék, elegáns, úriemberi/úriasszonyi gesztus, hurrá.
Én nem vagyok ilyen meghatódós (egyre kevésbé), és egyébként is úgy gondolom: a Nagy Megbocsátásnak egyrészt volnának előfeltételei, másrészt megfelelő alanyok kellenek hozzá – én nem vagyok politikus, lehetnek magánérzelmeim, zsigeri viszolygásaim, ugyan miért kellene ezeket mélyen eltemetnem. A politikusoknak ez (is) a dolguk, ezért fizetik őket – én nem vagyok ilyesmire szerződve.
Persze, csendben vagyok én, ha kell, nem akarok felesleges feszültséget kelteni, terjeszteni a rossz hangulatot – de kissé idegesít, ha mindenképpen össze kell békülni, egyet kell érteni, mindent el kell nézni.
És különösen zavar, ha a szívszorítást olcsón akarják megúszni.
A kiváló közíró például arról írt a minap, hogy „töpreng”, „mi vezethetett Gyöngyösi felszólalásáig és mondjuk az eset kapcsán a náci kuruc.infón névvel-címmel őrjöngve zsidózó ún. kisemberek szellemi eltorzulásáig”. És mit idéz fel a szerző? „Talán fel lehet idézni az elmúlt két évtizedből az antiszemitizmussal való revolverezés eseteit – a Hanákné-ügytől a parlamenti hordózás esetén át Gyurcsány Ferenc tevékenységéig.” – Nos, igen, két apró, már rég elfelejtett ügy, az egyik magánemberi tragédia (egy – talán nem egészen szellemi ereje teljében levő – hölgy antiszemita támadás koholt vádjával állt elő) és egy országgyűlési csetepaté (a hangzavarban úgy lehetett hallani, Torgyán doktor bekiabálásában zsidózott). És elhangzik a Legfőbb Gonosz Rettenetes Neve. De hogy jön ide Gyurcsány? Nekem ugyan a volt miniszterelnök se ingem, se gatyám, sokfélét gondolok róla (ellentétes dolgokat is), de hogy az antiszemitizmussal megalapozatlanul, ok nélkül, feleslegesen riogatott volna, arra nem emlékszem. Volt, van neki mindenféle hibája meg bűne – ez nem. De ide kell biggyeszteni a nevét, hogy a Heti Válasz olvasói el ne felejtsék, kivel (kikkel) állnak szemben.
Szóval: ez volna az antiszemitizmus elburjánzásának az oka? Ez a magyarázat? Innen jön Gyöngyösi meg a Jobbik? Na, azért nem egészen. Most pedig készítsük a zsebkendőket, a közíró szívfacsarásba fog. Jelesen a „saját porta” előtt kezd söprögetésbe, imigyen:
„A hétköznapokban és a parlamentben elharapózó, európai, keresztyén és magyar ember számára elfogadhatatlan antiszemita retorika terjedésében a jobboldalnak is megvan a felelőssége. Túl sokszor gondolták úgy politikusok és véleményformálók egyaránt, hogy bizonyos mélységekbe nem érdemes leszállni. S ezért szó nélkül hagytak immár nemcsak az ellenoldal által politikai érdekből antiszemitának nevezett, hanem ténylegesen gyűlöletkeltő megszólalásokat is.” Vagyis: a jobboldal túl finnyás volt ahhoz, hogy egyértelműen elutasítsa a cigányozást, zsidózást. Hát, ha csak úgy nem, erre hogy nem gondoltam.
Most jön az a rész, amikor a liberális, baloldali, cigány és zsidó olvasó elkezdi törölgetni a szemét, hogy mégiscsak milyen rendes emberek vannak azon az oldalon, csak az a baj velük, hogy túlságosan elegáns úriemberek ők, akik távol tartják magukat az útszéli rasszizmustól, félreismertük őket – Adenauer és De Gaulle egyenes ági örökösei ők, szip-szip, és milyen keményen önkritikusak.
Várjunk egy kicsit.
A szemét, amit a két porta előtt söprögetni kéne, mintha nem volna egyforma, sem állagára, sem mennyiségére nézve. Amit a jeles közíró felhoz a „ballib” oldal bűneiként, az egyrészt jelentéktelen, másrészt válasz volt egy már létező, kialakult közhangulatra, beszédmódra, harmadrészt egyedi, elszigetelt, anekdotikus. A másik oldalon ezzel szemben rendszerszerű, a legfelsőbb politikai szinteken beépült és folytonosan újraindokolt, újraalátámasztott, újramegalapozott ideológiáról (és persze annak aprópénzre váltásáról) van szó. Turulozni, megmondani a magyarság kritériumait, Wasst, Nyirőt, Prohászkát dicsőíteni még nem antiszemitizmus (rasszizmus) – de veszedelmesen közel kerül hozzá, hol átfedi, hol távolról emlékeztet rá, hol igenis azonos vele; de logikai és történeti kapcsolataik mindenesetre vitathatatlanok.
Ehhez már nem elég egy söprű.
