Heindl Péter jogász és pedagógus, akinek a munkájáról ez a lap is beszámolt már, fogta magát, és felállt az Antiszegregációs Kerekasztaltól, elment, és vissza se megy. Az Antiszegregációs Kerekasztalt Balog miniszter hívta össze, Heindl pedig azért távozott – úgy imádom ezeket a kifejezéseket, ilyen még az ellátogat, a felkeres, a megtekint –, mert hiába magyarázta, hogy a gyermekvédelmi törvény módosítása nem megfelelő, és éppen a szegregáció irányába hat. Nem untatom az olvasót a részletekkel, utána lehet nézni. Heindlnek nyilván jó oka volt rá, hogy otthagyja a kerekasztalt.
Többek között ez: „Legalább ötször jeleztem ezt, Balog miniszterrel is egy órán keresztül beszéltünk erről, azt ígérték, hogy utánanéznek.”
Ez szerintem magában elég ahhoz, hogy valaki csapot-papot otthagyjon.
Nem is csak az, hogy Baloggal, hanem hogy egy órát.
Egyelőre nem ok a lemondásra, a közéletből való visszavonulásra vagy legalább egy halvány bocsánatkérésre, ha valaki a kelleténél tovább beszél. Pedig de jó volna. Parlamentben, ünnepi alkalmakkor, interjúkban, kerekasztaloknál és reprezentatív előadások alkalmával féltenék a bőrüket a haza jelesei, tömören és célratörően fogalmaznának, aggódva lesnék a közönség elfelhősödő vagy kiüresedő tekintetét, s annak volna igazi respektje, aki néhány jól irányzott mondattal világosítaná meg közönségét. Aki meg végtelen dumába akarná fojtani az ellenvéleményeket, az érveket és a tárgyat magát, az szégyenében elsomfordálna, és soha többé senki nem venné komolyan.
Mi a túrót lehet egy órán keresztül beszélni arról az egyszerű dologról, amit Heindl Péter előtárt? Csak sejthetjük. Balog nyilván nem kettejük családjának hogylétéről, a bajnokság állásáról, az időjárásról vagy valamely tévésorozatról beszélgetett partnerével – tudjuk, ismerjük a miniszter beszélőkéjét, amivel végtelen hosszúságú mondatokat és szerteágazó, befejezhetetlen gondolatmeneteket képes generálni, különösebb erőfeszítés nélkül. (Van egy videó, amely éppen egy szegregációs kérdésben, egy cigány iskola ügyében elhangzott bírósági tanúvallomását rögzíti – csak egy példa erre a páratlan képességre.) Nekem legalább három magyarázatom van erre. Egyrészt pszichológiai: valamiféle verbális horror vacui, rettegés attól, hogy csend, szótlanság legyen, valamilyen lélektani késztetés arra, hogy – faltól falig – beszéddel töltse meg a neki kiszabott időt. Másrészt szocializációs: a miniszter abban a (református) hagyományban nevelkedett, ahol a hívek a hosszú, kacskaringós, megakadás és tétovázás nélküli beszédeket díjazzák, vezetőjük éppen attól válik méltóvá erre a rangra, hogy sok és kerek mondatban adja életük problémáinak (mégoly látszólagos) megoldását. Harmadrészt persze politikai: az ellenfelet (vagy akár a partnert) a szavak hatalmával gyűri maga alá, belefullasztja a problémát a másik számára már-már elviselhetetlen szózuhatagba, s egyúttal elmossa érvek és vélemények, egyetértés és ellentmondás, magyarázat és kívánság, tény és fikció különbségét – hogy már ne tudjuk követni, hol is tartunk, miről is van szó.
Ez a bizonyos egy óra, nagyon jól el tudom képzelni, ennek a jegyében zajlott.
