Vázlatos leszek és önismétlő.
A doni hadsereg vereségének évfordulóján történészek konferenciát rendeztek, az MTA BTK, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont és a Magyar Történeti Társulat szervezésében.
Volt olyan történész, aki szerint „nem lehet felelőtlen tettként értékelni a 2. magyar hadsereg Don-kanyarba küldését”, mások azt fejtegették, hogy a 2. magyar hadsereg „megkapott mindent, amit meg lehetett kapni”; nem vagyok történész, ezért mindehhez nem szólnék hozzá – laikusként csak azon méláznék, de ezen vitázzanak majd a szakemberek, hogy mit is nevezünk felelőtlenségnek. Mit, mennyit kell tudni ahhoz, hogy egy döntés ne legyen felelőtlen; hol az óvatosság és a felelősség, a felelősség és a felelőtlenség határa? Kellett-e (lehetett-e) ismerni az időjárási viszonyokat, a felszerelések strapabírását, a katonák kiképzettségét – és mindez mennyire szorosan függ össze a katonai döntések felelősségével?
A Holokauszt Emlékközpont igazgatója a tudósítás szerint főként a Hadtörténeti Intézet és Múzeum teljesítményét értékelte (nagyra), és saját intézményéről beszélt, végül kifejtette: „a Don-kanyarban végbement harcok kapcsán »hősi kiállásról kell beszélni«, ugyanakkor a veszteséget is hivatástudattal kell feltárni.”
Na, ehhez azért – mint magyar anyanyelvű és a szavakkal, jelentésükkel hivatásszerűen foglalkozó olvasónak – volna egy pár szavam.
Vagy tizenhárom évvel ezelőtt írtam erről ugyanitt (akkor még: ezeken a hasábokon). Akkor arra szerettem volna felhívni a figyelmet – szégyenszemre idézem magamat –, hogy az akkori kurzus (és katonai és egyházi) gondolkodása számára „értelmetlen öldöklés, felesleges vérontás, ártatlanok lemészárlása, ágyútölteléknek való kivezénylés, besorozott szerencsétlenek porig alázása és vágóhídra vitele: ilyen nincs. Szent ügy van, hon és haza van, hősiesség és odaadás van, nemzeti érzés és önfeláldozás. Aki a szívüknek kedves, akit szánnak, aki mellett ki akarnak állni, az feltétlenül hérosz, minimum. A német katonák a magyar nyilasokkal karöltve Magyarországért harcoltak; a doni hadsereg édes hazánkért fagyott össze és vérbe. A kiszolgáltatott, esélytelenül a biztos halálba hajszolt ezrek, százezrek: hősök.” – Ma sem mondanék mást.
Hogy valakit hősnek nevezzünk, ahhoz kell néhány feltétel – nem mindenki hős, akit legyilkolnak, megcsonkítanak, odavész, elpusztul. Önkéntesség, saját elhatározás, ez a minimum; meg cél, amelyben hisz valaki, meggyőződés saját igazságunkról, eszmény, amiért sok mindent (esetleg életünket is) feláldoznánk. Márpedig ha valaki „asztal”-nak nevezi a szokásosan ezzel a névvel illetett tárgyat, nem gyanakszunk hátsó szándékra – de miért nevezi valaki „hősnek” azokat, akik szerencsétlen, szomorú sorsú áldozatok? Röviden: két oka van erre. Egyrészt gesztust gyakorol a halottak emlékét őrző leszármazottaknak, s az igazságot beáldozza a kegyeletért. Szép és olcsó. Másrészt célt, értelmet, eszményt tulajdonít annak a harcnak, amely ennyi ember vesztét okozta: tisztelettel adózik annak a kornak, annak a rezsimnek, amely már a maga idejében is hőst fabrikált a nyomorultan elpusztultakból, hogy magát minél dicsőbbnek mutathassa.
Azért ezt – legalább ezt – érdemes észrevenni.
