Ezt most egyszerűen lenyúlom, szebben úgy mondják: idegen tollakkal ékeskedem, nem tagadom.
A Literatura című irodalomtudományos szakfolyóiratot, gondolom, elég kevesen olvassák (ezt persze helytelenítem); ősszel jelenik meg majd az a szám, amelyik a 80 éves írót, szemiotikust, irodalomtörténészt és még ki tudja, hány területen jeleskedő Umberto Ecót köszönti. E szám részére írta a kiváló filozófus és italianista, Kelemen János azt a tanulmányt, amelyből most idézek. Az írás Eco kisebb (publicisztikai) írásairól szól, és Kelemen említi a Berlusconi-rendszert bíráló Eco-cikket.
„Eco az itáliai mediatikus populizmus rezsimkísérletét leírva egy sor olyan stratégiát és technikát azonosított, amely lehetséges vagy csírájukban már létező rezsimek egész típusára jellemző. Ezek közé tartozik például a média teljes elfoglalása; a politikai propaganda reklámmodellje; az általános értékek monopolizálása és egy párt sajátjaként való feltüntetése; a párt, az ország, az állam érdekeinek cégérdekekkel való azonosítása és az ezen alapuló kormányzás. Más technikák mellett idetartozik a kisajátított közbeszéd triumfalizmusa és a paradox módon vele együtt járó viktimizmus is, mely utóbbira talán érdemes kitérnünk. Itáliát tekintve visszamehetünk Mussoliniig, aki az Abesszínia megtámadását követő szankciókra hivatkozva nemzetközi összeesküvés áldozatának tüntette fel Olaszországot, vagy az olasz faj felsőbbrendűségét hangoztatva arról panaszkodott, hogy a többi nép megveti az olaszokat. A régi és a mai példák alapul szolgálnak ahhoz az eléggé plauzibilis általánosításhoz, hogy »minden nacionalista és populista rajongás feltételezi a folytonos frusztráció állapotának kultiválását«, s hogy a törvényszegéseket mindig egy ellenünk elkövetett igazságtalansággal kell indokolni.”
Ennyi elég is.
Kelemen angyalian ártatlan képpel ad számot a nagy olasz tudós aktuálpolitikai fejtegetéseiről. Mintha semmi közünk nem volna hozzá. Olaszország messzire van. Honi soit qui mal y pense – huncut, aki rosszra gondol. Naná.
(Még csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak Ecót, hanem Roland Barthes-ot és Pierre Bourdieu-t is kell olvasni, sokat, egyre többet. Vannak olyan tudósok, akiket nagyon is érdekel a körülöttük lévő világ, éles szemmel veszik észre a csalásokat, csúsztatásokat, mitológiákat, az ideológiai [hagy]mázt; ráadásul szikrázik a szellem, átsüt a szenvedély, sodor a humor. Éljen soká a nyolcvanéves.)
