Követ minket a világ

  • Kálmán C. György
  • 2012. augusztus 3.

Első változat

Nem vagyok feltétlen híve a kormány minden intézkedésének, ez talán kiderülhetett az eddig e helyen közölt írásaimból, de – hiszik vagy sem – a kormány bizonyos céljaival egyetértek (ahogyan, gondolom, nagyon sokan ebben az országban). Legyen jólét, szabadság, pörögjön  a gazdaság, senki ne éhezzen, mindenki lakhasson, tanulhasson, dolgozhasson, és a tudomány és kultúra virágozzék. Ezt én is szeretném. Mi tagadás, a célok prioritási sorrendjében elég hátul van az, hogy Magyarország olyan új dolgokat találjon ki (államirányításban, gazdaságtanban, oktatásszervezésben vagy bárhol másutt), amiket azután majd (az ámuldozás végeztével) követni fognak kontinensünk haladottabb nemzetei – e nélkül jól meglennék, csináljuk csak dolgainkat az unalmas, jól bevált módon, feltéve, hogy ez a fent vázolt célok eléréséhez vezet.

Persze az külön öröm, ha innovatívak vagyunk, és minket utánoz a nagyvilág, ez jót tesz a magyar ember önbecsülésének, elmélyíti a hazafias érzéseket, és hozzájárul későbbi fényes sikereink megalapozásához.

Ezért is volna nagy boldogság, amit tegnap hallottunk, hogy „terjedni kezdett a magyar unortodox gazdaságpolitika az Európai Unióban” – van, végre valahára, valami, amiben elsők vagyunk, amiben irányt mutatunk. Márpedig ezt mondta Giró-Szász András kormányszóvivő, akinek megbízható embernek kellene lennie. (Pedig hát Giró-Szász András állítólag, valaha, ami szellemi képességeit illeti… na de nem megyek bele bizonytalan híresztelésekbe; amit biztosan tudhatunk: valaha nem volt kormányszóvivő.)

Minthogy semmit nem értek a közgazdaságtanhoz, még akár el is hinném, amit a szóvivő mond. Hacsak nem mondanák hozzáértő emberek, hogy az a tranzakciós illeték, amit most Franciaországban bevezetnek, gyökeresen más, mint magyar elődje (és állítólagos példaképe) – hogy ott kifejezetten nagy összegek átutalására, spekulációs célzatú pénzmozgásokra vetik csak ki, és szó sincs a kisemberek csekkbefizetéseiről. De hát ebbe bele se mernék menni, mert még a végén megkapom a magamét a Nemzetgazdasági Minisztériumtól – ahogyan ez másokkal is, korábban előfordult. Ki akarna ujjat húzni magával a magas minisztériummal, pláne, ha nem is ért a dologhoz?

Ezért azután csak afeletti kétségeimnek adnék hangot, hogy valóban valami új, eredeti, „unortodox” lépésről volna szó. Mindez ugyanis nagyon egyszerű: kell pénz; nincs pénz; keressünk pénzt (hol van?); megvan; elvesszük. Még ha igaz is, hogy nincs szaga, azért csak ki lehet szimatolni – és kellő törvények, szabályok, rendeletek megléte esetén onnan, ahol van anyagi erőforrás, elvonjuk. Ennél ortodoxabb megoldás el sem képzelhető.

Ami azt illeti, az útonállás, a szabadrablás, a dézsma vagy az uzsora sem vadonatúj dolgok. Csak úgy mondom, nem akarnék ötleteket adni.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.