Az MTVA vezérigazgatója gyors vizsgálatot rendelt el a Trendidők című, december 25-én a Kossuth rádióban elhangzott programajánló blokkal kapcsolatban. Az egyik hírportál – egyébként téves – állítása szerint, a Kossuth rádió cenzúrázta Eszterházy [sic] Péter író szavait. Az MTVA a cenzúra vádját határozottan visszautasítja. Ezzel együtt a műsor szerkesztőjének döntését – tekintettel Esterházy Péter író személyére, munkásságára – hibás műsorszerkesztési döntésnek tekinti, és az írótól ez úton is elnézést kér.
A gyors vizsgálat – melyben az érintett szerkesztő is meghallgatásra került – megállapította, hogy a külső gyártásban készülő műsorban a programajánlók konkrét kiállításra, eseményre, könyvbemutatóra vonatkoznak. Esterházy Nemzeti Színházat illető ajánlása nem konkrét eseményhez kapcsolódott, ezért értékelte úgy, hogy az nem illeszkedik a műsor struktúrájához. A mondatok a következők voltak: „Első helyen a Nemzeti Színházat ajánlanám, politikai kekeckedés nélkül, egyszerűen csak vegyük tudomásul, hogy ez egy olyan színház, amelyik most már csak fél évig fog ebben a formában létezni. És nagyon sok, nagyon jó előadása van. A Nemzeti soha nem volt ilyen közel a saját közönségéhez.”
…A végzetes hibát elkövető fiatal hírlapíró
feladata volt, hogy az álarcosbálon részt vevő
hölgyek névsorát följegyezze, s zárójelben jelmezüket is megjelölje
efféleképpen: Andrássy Muni (pierrette),
Benyó Baby (kéményseprő), Bogma Lucy (fantázia-kosztüm) és a többi.
Közeledett vitéz Z. Aladárné is férje kíséretében,
s a fiatal és tapasztalatlan báli tudósító, akit már
messziről is erősen vonzott a kavargó bálterem,
a kölnivíztől és az ifjú női testek illatától
párolgó dzsungel, ahol úgy szoktuk átkarolni
a lányok karcsú derekát, mint kanmajmok a fiatal fák
hajlékony törzsét, ime kövérkés,
középkorú hölgyet látott fehér madártollakkal díszített
álöltözetben közeledni, s mialatt a kövérkés termetet
és a fehér tollakat szemlélte, figyelmen kívül hagyta,
hogy a tiszteletre méltó hölgy oldalán piros pecséttel ékes
táskát visel. Futólagos benyomásai alapján,
megbocsáthatatlan felületességgel ezt jegyezte föl a hevenyészett
névsorba: vitéz Z. (teljes név) Aladárné (liba). S az áldatlan névsor
ekképp jelent meg a helyi hírharsona
legközelebbi számában. Ekkor következett
a versem elején említett, kardcsörtető
szerkesztőségi látogatás, és a látogatást követő napon az újság a következőképp
szolgáltatott elégtételt föltűnő helyen
és kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet
farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba
sajnálatos hiba csúszott. Ezúton tájékoztatjuk
lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (tejes név) Aladárné
az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses
postagalamb volt. Városszerte hatalmas derültséget
keltett az eset, azonban erről vitéz Z. Aladár, a kövérkés, de ízléses
postagalamb férje és három kövérkés leány atyja
aligha szerzett tudomást. Úgy emlékszem, nemsokára
egy másik város gyalogezredének helyőrségébe
vezényelték. Így hát nemigen tudhatta meg,
hogy szülővárosom szólásmondáskészlete
a botrány óta új szállóigével gyarapodott.
Szokásossá vált, hogy ha a társaságban valaki
tévesen mondott valamit, s szükségesnek találta
szavait utólag helyesbíteni,
a társaság egy másik tagja rövid szünet után megjegyezte:
„Nem liba! Ízléses postagalamb.” Mikor tízévi távollét után
hazalátogattam, és a régi ismerősök kellemes,
meghitt körében ültem, egy kiigazított nyelvbotlás után
újból hallottam a már-már elfelejtett szállóigét,
amely újra eszembe idézte a kardcsörtető alezredest
s családja kövérkés hölgytagjait.
Azóta újabb huszonöt esztendő telt el. Már csak kevesen élnek
a régiek közül. Ugyan akadnak közöttük,
akik még mindig mondogatják megfelelő alkalommal:
„Nem liba! Ízléses postagalamb.”
