Az új évre való tekintettel kicsit hosszabb bevezetővel kezdem – aztán majd idén nem térek erre vissza, de pár dolgot tisztáznunk kell.
Számos olvasó szokott megróni, hogy értelmetlen dolog a kormányzat (és a hozzá közel állók) szóhasználatával, megfogalmazásaival, egyenesen gondolkodásmódjával foglalkozni; mert minek. Ezek már csak ilyenek, hülyeségeket (és hülyén) beszélnek, kit érdekel. Nyilván semmi nem jut az eszembe, azért lovagolok effélén. Holott sokkal fontosabb dolgok vannak annál, mint hogy melyik főember mit méltóztatik böffenteni, vagy milyen srófra forog az agya. Szavakon, mondatokon fennakadni, ezen csámcsogni – fölösleges. Miközben.... tudjuk. Hozzáteszem, hogy más olvasók meg (de lehet, hogy ugyanazok) azonnal dührohamban törnek ki, amint meglátják, hogy a cikk X. vagy Y. valamely megnyilvánulásáról szól, még ha nem olvasták is el (vagy nem értették is meg) a cikket magát: tehát attól függetlenül tombol bennük a gyűlölet, hogy átgondolnák, mivel is van bajuk. Ezek szemetek, kész.
Nem hiszem, hogy nem kellene odafigyelni a politika mindenféle mulandó, mellékesnek tetsző (és bizonyára sokszor átgondolatlan, véletlenszerű) verbális termékeire, s legalább felületes és rövid elemzésnek alávetni őket. Legalább öt okból (a sorrend nem fontossági). Egyrészt hogy értsük meg, pontosan hogyan gondolkoznak és mit gondolnak a hatalom birtokosai: ha egyáltalán érdemesnek tartjuk őket bármi válaszra vagy vitára, fel kell fognunk, hol a probléma. Másrészt nem mindig nyilvánvaló, hogy súlyos baj van a szóhasználattal, megfogalmazással, sugalmazással, előfeltevésekkel stb. – mindez megérdemli, hogy megértsük és nyilvánvalóvá tegyük. Harmadrészt a kormányzati-kormányközeli kommunikáció – ezt naponta tapasztalhatjuk – úgy hat, mint a méreg: lenyeljük, nem is rossz, nem is keserű vagy savanyú; aztán belénk ivódik, részünkké válik, és a következő adagot már észre sem vesszük, vagy éppen áhítozunk rá. Negyedrészt: ez vesz minket körül, ebben a közegben élünk, számot kell vetni vele – ha valakit csöppet sem érdekel a politika, akkor sem igen ússza meg, hogy az élete részévé váljanak ezek a borzasztó szövegek, hiába igyekszik is lerázni magáról. Ötödször: ez szórakoztató tevékenység, olyan, mint a keresztrejtvény-fejtés (csak nem feltétlenül egy megoldás van): kibogarászni az elrejtett (vagy véletlenül otthagyott, vagy jellegzetes) mondandót, ami a gondolkodás (vagy agyatlanság) szerkezetére utal. (És mindez akkor is így van és így lesz, ha nem éppen a Fidesz uralkodik [majd] rajtunk.)
*
Ez a kis részlet például nem egészen új, van már vagy kéthetes, és sokan azt gondolhatnánk: lám, a miniszterelnök igazságot tesz, burkoltan rápirít kedvenc énekesére és a parlament elnökére, akik alig burkoltan hímsoviniszta szövegekkel álltak elő néhány nappal azelőtt. Biztosan jó páran szívhez szólónak tartják ezt a békülékenynek és kedvesnek vélt megfogalmazást, bevésik a jó pontot a miniszterelnöknek, nagyra értékelik a gesztust, amit a „gyengébb nem” irányában gyakorol. Lássuk az interjúrészletet:
„Legfeljebb van, aki közelebb van hozzájuk [ti. a nőkhöz], és van, aki távolabb. Én közelebb vagyok, mert nekem van négy lányom és egy feleségem, tehát azt hiszem, hogy tudom, miről beszélek. Az a véleményem, hogy majd a nők eldöntik, hogy mit akarnak. Ahány ház, annyi szokás, és ebbe nem érdemes beleszólni. A nők majd döntenek a saját életükről. De néha úgy érzem, hogy egyébként még az én életemről is ők szoktak dönteni, és biztos nem én vagyok egyedül így. De ez nem a politikához, hanem a szépirodalomhoz tartozik, és ott is kell szerintem megvitatni.”
| ||
Rögtön kiemelhetjük a Fidesz-nyelvhasználat három jellegzetes szavát: korábban már volt szerencsém értekezni a „szerintem” az „érdemes” és az „egyébként” használatáról, amelyek a visszafogottság, engedékenység, szerénység illúzióját vannak hivatva kelteni. Semmi erőszakos és határozott állítás, csak megfontolandó javaslat.
Aztán: milyen beszélőre következtethetünk vissza a szövegből? Szelíd, szerény, és egy a sok közül („biztos nem én vagyok egyedül így”). Egy típus. Olyan férfi, akit nők vesznek körül („van négy lányom és egy feleségem”), és ez bizony nyomasztólag hat az életére: „néha úgy érzem, hogy egyébként még az én életemről is ők szoktak dönteni”. Egy szerencsétlen, elnyomott férfi. Honnan ismerős? Hát persze, a kabaréból: az ország legerősebb embere eljátssza, hogy a nők (akik történetesen a családtagjai) dróton rángatják, mint a legócskább villámtréfákban Kovács urat; hogy ő is csak ugyanabban a cipőben jár, mint mi, a többiek, az utca emberei, szegény férfiak, akiknek a nők mondják meg, hogy mit, merre, meddig. Ez a férfiak sorsa, hiába.
A rokonszenvet ez a beszélő két lépésben próbálja kicsikarni: először is úgy tesz, mint ha megszólalása nem a miniszterelnöké, hanem egyszerűen a magánemberé volna (feleség, gyerekek), mintha arra kellene figyelnünk, milyen (milyen helyzetben levő) ember volna ő. Másodszor meg könnyű (és: közhelyes) azonosulási lehetőséget kínál, ahogyan a rossz kabarék is, amikor egy sztereotipikus (slemil)figura helyzetébe képzelteti magát, abban bízva, hogy hallgatósága megértéssel, mosolyogva és szeretettel tekint rá ezért. Teljesen mindegy, hogy mit hiszünk el ebből, hogy mennyire igaz, amit mond – szerepet játszik, összekacsint velünk (a nők rovására, ezt ne feledjük), kedélyeskedve von be pontosan ugyanabba az előítélet-halmazba, amelynek bűzös tartalmát Ákos és Kövér a nyakunkba zúdította.
Az már csak hab a tortán, hogy mit gondol a miniszterelnök, a (társadalmi) nem, a nemi egyenlőtlenség, a családtervezés és a hasonló problémák milyen diszkurzuson belül volnának megvitathatók. Ezek nem politikai kérdések – mondja, ami akár igaz is lehet, ha ezen azt értjük, hogy nem a törvényhozás dolga ezekbe beleszólni (vagy csak nagyon óvatosan, megfontoltan és sok-sok egyeztetés után). Hanem? Hanem ez „a szépirodalomhoz tartozik, és ott is kell szerintem megvitatni”.
Hogy mi van?
Lehetne itt vitriolos bekezdéseket írni arról, hogy vajon hogyan is áll a miniszterelnök a szépirodalommal (s egyáltalán a kultúrával), vajon mit is gondol erről, milyen elképzelései vannak – de hagyjuk ezt most ki. Csak arra figyeljünk: ami nem politika (ahol nem lehet törvényt hozni, rendeletileg bevezetni, közbeszerzéssel juttatni, kinevezni vagy leváltani, megtiltani vagy kötelezni), az valami ködös, susnyás, zavaros terep, nevezzük szépirodalomnak. Azzal komoly ember nem foglalkozik. Olyan dolgok tartoznak ide, amik megoldódnak maguktól, nem igazi férfiaknak valók, személyes és családi gondok, széplelkek (feminin széplelkek) játszótere.
Ez (megint csak) egy első változat, nem is fejtegetem tovább. Csak annyit: akik mérgelődnek a kormányközeli gusztustalan macsóságok, felháborítóan ódivatú sztereotípiák és rejtett előítéletek miatt, talán észre sem veszik, mennyi butaság és aljasság van egy igen konfliktuskerülő miniszterelnöki nyilatkozatban. Pedig ideje.
