Volt a rendszerváltás idején egy bon mot: azt tudjuk, hogy mi lesz, de mi lesz addig? Mostanában ez átíródott, és valódi aggodalom színezi: azt tudjuk, hogy mi lesz, de mi lesz aztán? Aki effélét kérdez, az – joggal – megrémül a törvénykezés, az államigazgatás, a gazdaságirányítás szörnyű feladataitól.
Ehhez képest nem is olyan jelentős kérdés, hogy akár csinál most valamit (valami retteneteset) Orbán kormánya, akár nem – mi lesz majd a felsőoktatás úgynevezett átalakításával. Mindannyian tudjuk – és mindenki folyton hangoztatja is –, hogy nagyon sok a tennivaló; de hogy pontosan mi, arról azért nem sokat tudunk. Én attól félek, hogy bizonyos szavak (vagy inkább varázsigék) úgy beleragadnak azoknak a gondolkodásába, akik majd egyszer tényleg rászánják magukat erre az átalakításra, hogy az károkat is okozhat.
Ilyenekre gondolok: hatékonyság, a pazarlás megszüntetése, munkaerő-gazdálkodás, létszám-takarékosság, pénzügyi szigor, a párhuzamosságok felszámolása.
Megannyi szép és fontos cél, amelyek megvalósításáról majd a kancellár gondoskodik.
A hallgatók és az oktatók egyik legfontosabb követelése manapság éppen az, hogy ezt a kancellárdolgot a kormány sürgősen felejtse el, ne ültessenek az egyetemek nyakába egy nagy hatalmú pénzügyi komisszárt, aki akkor és úgy tesz keresztbe minden (autonóm) egyetemi elképzelésnek, ahogyan kedve tartja. Helyes. Ez – így – valóban tűrhetetlen volna. Ráadásul a felsőoktatás pénzügyi ellenőrzésének számos más lehetősége van – a saját gazdasági döntéshozóktól a minisztériumig vagy az országgyűlésig, a Számvevőszékig vagy akár a rendőrségig. A stiklik, lopások, sikkasztások kiderítéséhez nem kell a kormány megbízta főhivatalnok, aki ráadásul bármikor készségesen teljesíti a mindenkori kormány hirtelen ötleteit.
De persze nem – vagy nem csak – ezen múlik a dolog. Ha nem lesz kancellár (ne legyen), azért a takarékoskodás és az ésszerű gazdálkodás nem alaptalan vagy elvetemült gondolat. És az egyetemeket az állam finanszírozza, tehát logikus, hogy elvárja: jó helyre és jól menjen a pénz. Azt nagyon nehéz elképzelni, hogy egyetlen – ráadásul a kormány által kinevezett és neki alárendelt – emberre bízzuk ennek a végrehajtását és ellenőrzését; de még ha a legnagyobb körültekintéssel és demokratikus módon (ki)választott testület volna is az államnak az egyetemre költött pénzéért a felelős, a lényeg az, hogy értsék meg: pazarolni kell.
Pazarolni kell, pazarolni jó, pazarolni hasznos.
Miért tart két oktató ugyanolyan címmel és ugyanazon tárgyból órát? Mert mást és másként mondanak, mert a diák sokat okul abból, ha dönthet, melyiket részesíti előnyben, mert az egyetem olyan közeg, ahol vitázó gondolkodásmódok, ellentétes felfogások, eltérő személyiségek ütköznek egymással. Miért van a tanszéken Izé bácsi, aki kevés órát tart, idejét az alagsorban, meztelencsiga-gyűjteményével tölti, és gyakran hetekig színét sem látni? Mert az egyetemen nem a nyolcórás munkaidő szabályos ledolgozása a lényeg, hanem a tárgyban történő elmélyülés, a tudománnyal és az oktatás (akár tantermen kívüli) formáival való foglalkozás, a példamutatás. Miért fizessünk alkalmi óraadókat, más egyetemekről, sokszor az ország túlsó végéből, mikor minden tantárgyat tudunk tanítani? Mert fontos, hogy a hallgatók minél több stílust, módszert, tudásterületet, hagyományt és előadót ismerjenek meg, hogy színes és sokféle legyen a kínálat, s hogy az egyetem nyitott legyen – vigyék a hírét szerte az országban. Miért hagyjuk, hogy túlkoros diákok is üldögéljenek a szemináriumokon (igaz, jó pénzért – ha letelt a megszabott idő, rendesen fizetniük kell)? Mert bár vannak link és/vagy tehetségtelen hallgatók is közöttük, mindig van, aki tétovább, kevésbé céltudatos, nem olyan kiszámíthatóan működik, mint a többiek, akinek több időre van szüksége, keresi magát – és mire mégis végez, gyakran kiváló képességű és eredményű diáknak bizonyul.
Mindez sokak számára most pazarlásnak, az adófizetők pénze herdálásának látszik. Sokan úgy vélik, itt folyik ki a sok pénz, ennek kell gátat vetni, szigorúan az egyetemek körmére kell nézni. No, ezért tartok – nemcsak a kancellári rendszertől, hanem a pénzügyi szigortól, ami egy normális, demokratikus ellenőrző rendszer esetében is fenyegeti a felsőoktatást. Hogy ez a felfogás ne győzedelmeskedhessen, ahhoz pedig nem elég kikelni az ellenőrzés mint olyan ellen.
Nem tudom, majd akkor mi lesz, de megint nem vagyok optimista.
